A jég csapdájában

Pt.13.- Lelkizés egy illúzióval

Tekintve, hogy Vasember terroristás drámáján kívül, amiben egy kicsit lehűtöttem a kedélyeket, nem nagyon történt semmi, már vagy tíz újság jelent meg Kanadában mindenféle akció nélkül. A robbanó emberek ellen még volt esélyem, de Margaret kíméletlenül terrorizált az újságok miatt...

Mióta bekerültem a Bosszúállók világába, rendesen beszippantott a hősösdi, mégsem mondhatom azt, hogy várom a következő csapást, mert az azért milyen lenne. Várjam, hogy emberek haljanak meg, városok dőljenek le, csak azért, hogy öt percre történjen velem valami, amin utána az elkövetkezendő évek minden percében gondolkozok? Ez azért mégsem olyan hősies. Vártam, hogy újra lássam őket és hogy használhassam az erőm. Vártam, hogy legyen valami értelme az életemnek, mert kezdtem kifogyni a fagyiból, a sorozatokból és a kifogásokból.

A laptopomat lezárva, mosolyogva konstatáltam, hogy Margaret nem zaklathat, mert nagy unalmamban még a világon folyó cikket is letudtam a hónap elején, majd a kanapéról felállva, az ablakhoz mentem. A pompás kilátást figyelmen kívül hagyva, ami a szomszéd ház tűzfalára nézett, kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegő jöjjön a házba, majd a poharakat és tányérokat összegyűjtve, amiket az elmúlt napokban felhalmoztam, kisétáltam a konyhába. Nem volt valami megterhelő, max nyolc lépés, de akkor is történelmet írtam, hogy összeszedtem az erőm a mosogatáshoz...

Viszont a tányérok tisztításába belemerülve, véletlenül kiszúrtam egy kanál tükörképében a zöld villanást.

-Ne merészelj megijeszteni- motyogtam háttal, de megfordulva mégis leejtettem a tányért a kezemből.

-Meglepi- tárta szét a karját szomorúan Loki. A haja kócos volt, a szeme piros és karikás, úgy nézett ki, mint akit éheztettek és megkínoztak, a tépett csöves ruháról nem is beszélve.

-Úristen! Mi történt veled?- kaptam a szám elé a kezem.

-A kinézetem érdekel, vagy az elmúlt évem?- horkant fel szomorkásan.

-Ne kímélj, jöjjön minden- ültem le.

-Eddig a cellámban voltam, ahová drága ál apám zárt. Ott éltem a mindennapjaimat, olvastam, aztán... aztán tegnap láttam ahogy egy csapat gyilkos megindul a kastély felé. Én meg... én meg segítettem nekik a tájékozódásban az üvegfal mögül- mesélte sokkosan- Nem tudtam, hogy mit akarnak, de a következő információ, amit kaptam egy őrtől jött. Azt mondta... azt... közölte, hogy Friga... az anyukám meghalt- motyogta sokkosan.

-Istenem- kaptam felé rémülten, hogy magamhoz szorítsam, de nem volt velem. Nem tudtam úgy igazán mellette lenni, nem tudtam megölelni, mert egy Asgardi cellában ült.

-Ja- mosolyodott el halványan, majd nagy levegőt vett és egy teljesen más hangnemben fojtatta- Szóval, idejöttem, hogy megnézzem legalább egy számomra fontos embert még nem öltem meg a fojtogató és toxikus személyiségemmel- pillantott a szemembe.

-Tőlem soha nem szabadulsz meg- mosolyogtam.

-Ez kedves tőled. Nem mondom nagyon kegyetlen, hogy nem tagadod le a mellékneveket, amikkel illettem magam, de kedves tőled, hogy nem hazudsz a szemembe. És az is, hogy egy évig nem vettem a fáradságot, hogy idejöjjek, te mégis kitartasz mellettem- bólintott még mindig üveges és bánatos tekintettel.

-Biztos volt jobb dolgod- vontam vállat.

-Nem- rázta a fejét merengve.

-Tuti, hogy érdekesek azok a könyvek, amiket kaptál és sok embernek játszottad a durcásat azért, hogy bezártak- vontam vállat félmosollyal az arcomon.

-Csak Friga előtt mutattam ki a haragom. Csak előtte voltam képes önmagam lenni- motyogta üvegesen bámulva maga elé.

A mondatot meghallva, hirtelen nem jutott eszembe válasz. Nem tudtam, hogy mégis mit reagáljak, mert teljesen lefagytam. Annyira lefagytam, hogy végül az időt is lefagyasztottam, ezzel időt nyerve a tökéletes válasz kitalálásához.

Amint Loki csalódott arca lefagyott, tehetetlenül dőltem hátra a fotelben. Mit mondhatnék neki? Hogy jobb lesz? Hogy semmi baj? Nem tudom, hogy mit érez, mert én azelőtt elvesztettem mindenkit, aki fontos nekem, mielőtt még megszülettem volna! Nem tudtam érzelmileg támogatni, mert se ő nem az a lelkizős típus, nekem meg nincsenek érzéseim, így ez sem jött be. Ebben az esetben elviccelni sem akartam a dolgot, így maradt a remény. A remény, amit kiölt belőlünk a világ, nekem mégis csak ez az opció maradt.

-Csak előtte voltál önmagad, de előttem illúzióként képes vagy megnyílni. Lehet, hogy egy nap újra látod, de addig melletted állok, amikor csak kell. Megvédtél úgy, hogy az ellenség voltam a csatában, így rajtam a sor, hogy tűrhetővé tegyem a rossz napjaidat- szónokoltam, mikor visszafagyasztottam az időt, ügyelve arra, hogy úgy üljek mint előtte.

-Az egész életem rossz- nevetett bánatosan.

-Akkor az egész életedben melletted kell állnom- vontam vállat félmosollyal- Most nem azt kell elképzelned, hogy állandóan veled fogom lógni. Eszem ágában sincs! Annál megterhelőbb feladatot nem is találnék. Amiről én beszélek, az, hogy bármikor idejöhetsz. Utálhat az egész föld. Hihetik, hogy gonosz vagy. Mondhatják, hogy egy utolsó hazug vagy, de én nem ezt fogom gondolni. Mert én bízom benned! Mert tudom mit éltél át és mindig látni foglak az illúziók mögött- mutattam körbe.

-De te nem az anyám vagy- rázta a fejét szomorúan.

-Nem. És őt nem is tudod majd soha pótolni. És továbblépni sem tudsz majd, ha mindig ott marad az emléke. Az egyetlen embernek, aki fontos. Teljesen normális, ha most egy ideig mély depresszióba esel, de utána egy nap, nagyon kérlek állj fel és legyél boldog, hogy volt olyan személy az életedben, mint Friga- fejeztem be.

-Vettem a lapot! Ne előtted beszéljem ki ezt, ha neked még anyád sem volt- emelte fel a kezét, hirtelen érzelem nélküli vonásokat varázsolva az arcára. Egyszerűen lemondott rólam...

-Nehogy nekem most durcáskodj! Csak megpróbáltam érzékeltetni, hogy átérzem- néztem rá értetlenül.

-Ez volt az átérzés?- húzta fel a szemöldökét értetlenül.

-Nem tanultam meg átadni az érzéseimet és rendesen kommunikálni, mert nem volt kitől- vontam vállat.

-Az érzelemkimutatás nekem se megy- húzta el a száját.

-Na látod! Egy cipőben járunk- forgattam ki a szavait, mire halványan elmosolyodott.

-Te nem vagy normális- rázta a fejét hitetlenül.

-Te sem vagy jobb, Mr Leigázom Midgardot- vágtam rá szórakozottan.

-Egy nemes cél érdekében- tette hozzá.

-Elnézést, az kimaradt- értettem egyet, nagy nehezen visszatartva a mosolyt.

-Ne nevess! Teljesen komolyan mondom, hogy nemes volt a célom- fújta az igazát.

-És rendesen komolyan is vették! Mindenki letérdelt amikor Simon mondját akartál játszani. Rögtön ők is odaképzelték, amikor azt mondtad, hogy több Loki van. És úgy tettek, mintha megijedtek volna- bólogattam hevesen.

-Te most tényleg le Simon mondjáztad a legnagyobb beszédem?- húzta fel a szemöldökét.

-Te meg anno komolyan hülye birkáknak nyilvánítottad a midgardiakat, akik között élek?- vágtam vissza.

-Az már régi sztori! Ellenben te most semmibe vetted a kedvenc beszédem- akadékoskodott tovább.

-Az is régi sztori. Nem mellesleg, így utólag gratulálok, szerintem be kéne állnod költőnek- vigyorogtam gúnyosan.

-Te nem vagy...- kezdte, de ekkor elnézett valamerre.

-Mi történik?- kérdeztem, mikor leesett, hogy én nem fogom látni a házamból , hogy mi van Asgardban.

-Valaki jön- közvetítette a fejleményeket.

-Akkor menj nyugodtan! És ne felejtsd el! Ha ma nem is, de majd egyszer minden rendben lesz- mosolyodtam el, mire egy szomorú vigyorral az arcán, még utánam szólt.

-Ha te is akarnál velem beszélni, tudom, hogy képes vagy jelet küldeni. Legyen az bármi, jelezz és itt leszek- nézett bizalmasan a szemembe, majd ugyanolyan tépetten mint az érkezésekor lelépett.

Mit ne mondjak! Tudtommal ilyen ez a szuperhős élet... nem beszéltünk egy éve, de számíthatunk egymásra. Pont mint Amerika Kapitány rám, ugyanis pár hónappal később felkeresett...