A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

48. Az első vallomás

Ebédnél felvilágosítottak, hogy ugyan nincs túl sok szabály, de azokat mind be kell tartani. Az első és legfontosabb, hogy nem kérdezősködhetünk, és nem vehetünk részt a Rend gyűlésein sem.

- De hát... - kezdtem rögtön, mire Mrs. Weasley-nek megvillant a szeme. Akkor is folytattam. - Már elmúltam tizenhét éves, nagykorú vagyok. Szeretnék tenni valamit!

- Senki nem mondta, hogy nem tehetsz, tehettek semmit - ingatta a fejét Lupin professzor.

- Azzal tudtok a legtöbbet segíteni, ha részt vesztek a takarításban. A ház lakhatóvá tételében. - Visszanyeltem a reflexszerűen előtörni készülő válaszom, és csak bólintottam. Kezdtem sejteni, hogy az ikrek mitől voltak állandóan fáradtak, és egyben elismeréssel gondoltam rájuk, főleg George-ra, hogy mégis mennyi mindent kiderítettek így is, és még arra is találtak időt, hogy megírják nekem.

- Ez a ház elég sokáig lakatlan volt - magyarázta Sirius-, így rengeteg munkánk van vele - mondta. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a férfit valami bántja, ugyanis úgy beszélt, mintha valami undorító, kellemetlen feladatról számolna be.

- Értem - ennyit feleltem csak. - Van még több szabály is?

- Igen, mégpedig az, hogy az előszobában csak halkan beszélünk, de ezt már biztosan tudod - az asszonyság Kingsley-re és Lupinra nézett.

Miután mindenki jól lakott az ebéddel, Sirius felém fordult.

- De - kezdte-, gondolom kíváncsi vagy a ház többi részére is, legfőképpen a szobádra.

- Hogyne lennék kíváncsi! - Egyből felélénkültem. - Mégiscsak ez a Black család háza... évszázadok óta. - Sirius nevetett.

- Hidd el, nincs túl sok látnivaló, de majd körbevezetlek. Addig is, Ginny, megmutatnátok Margaretnek a közös szobátok?

- Hívj nyugodtan Maggie-nek - mondtam, miközben a velem szemben ülő vörös hajú lány bólintott.

Egyébként Mrs. Weasley-re úgy tűnt, hatott Kingsley figyelmeztetése, mivel a nap további részében sokkal kedvesebb volt velem. Ebéd után kaptunk egy teljes szabad órát, és amíg Fred és George hoppanált a csomagommal, addig én Hermionével, Ronnal és Ginny-vel a lépcsőn indultunk neki az emeleteknek.

Nem szóltam egy szót sem, de egyébként sem lehetett volna, hiszen emlékeztem rá, hogy csendben kell lenni. Az áporodott, dohos levegő kaparta a torkomat is és azt hittem, mentem szétrobban a fejem, úgy kezdett el fájni. Nem nagyon néztem körül, úgyis lesz még időm mindent alaposan megfigyelni, ehelyett a gondolataimba merültem.

Tehát az őrszolgálat, amit nagy nehezen megfejtettem George leveleiből, Harry-re vonatkozott. Nagy valószínűséggel tehát az egész rend tud róla, hogy meglátogattam a fiút, én pedig határozottan tudatlanságot tettettem. Mióta szoktam én hazudni? A magamnak feltett kérdésre egyetlen helyes válasz létezik: azóta, hogy elkezdődött a nyári szünet. Egy képzeletbeli listára ezt is felírtam, hogy számontartsam.

Kissé lelkiismeretfurdalás gyötört, de mégis azt hittem, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Nem mellékesen, Harry valószínűleg a Privet Drive-on van még, és szenved, a támadás után talán még jobban, mint eddig. Vajon tényleg én vezettem el a dementorokat, vagy azt, aki a dementorokat küldte a fiúra a házhoz? Ha ez igaz, és a lelkem egy kis része, az, amelyik vasmarokkal szorította össze a szívemet, úgy gondolta az, akkor hatalmas bajt hoztam a fiúra. Még ha nem is csaphatják ki, ezt az esetet senki nem fogja elfelejteni.

- Ez lesz az - állított meg Ginny-, a mi szobánk. - Mosolyogva nézett rám, mire én is elmosolyodtam.

- Elég tágas, az igaz - nyitotta ki Hermione az ajtót-, tiszta is, csak túl komor.