Küzdelem az álmokért

10. Noah

- Paul - szaladtam oda hozzá.
- Most hagyj - sírta el magát és kiszaladt. Elborult az agyam, de tudtam magam moderálni.
- Te idióta! Nem vagy tisztában a családi hátterével. Mi a francnak mondasz bármit? Miért kellett beszólni? - üvöltöttem.
- Én csak poénkodtam.
- Ilyennel ne tedd légy szíves. Mindenkit mással lehet bántani, de senkiről sem tudhatod, mivel. Engem is láttál gyenge pillanatomban, az iskola tisztában van azzal min mentem keresztül és ezért nem poénkodnak velem ilyen módon, mint ahogy az előbb te tetted Paullal. Én tudom, miért reagált úgy, ahogy, de nem akar nagy feneket keríteni a dolognak.
- Megyek, bocsánatot kérek.
- Most hagyd magára. Beszél au apjával és minden oké lesz. Tanárúr mennyi van még az órából?
- Tizenöt perc.
- Egy teljes második félidő nem férne bele - hallottam Damian hangját. - Bár amennyire szabályosan játszák az iskolai focit inkább hagyjuk a szabályokat.
- Megszólalt a focista - nevettem.
- Te vagy a másik, úgyhogy ne szólj be vagy a repülőgép csomagterében utazol - nevetett.
- Ha szabályosan kéne játszani, hogy tetted volna az órán? - kérdezte a tanár.
- Kezdve három büntetővel, folytatva két kispadra ültetéssel, de ahhoz kevesen vagyunk még így is és nincs cserejátékos. De ez csak az, amit eddig láttam. Azt, hogy ezután mi történt volna, nem lehet tudni.
- Látom nagyon kiképzett vagy - nevetett a tanár.
- Hat éves korom óta focizok, iskola után meg megyünk Noah-val az ifi válogatottba focizni. Én tegnap írtam alá a szerződésem, ő év végén fogja. Szóval tényleg elmondhatom, hogy ez az életem. Ettől függetlenül viszont nem ítélem el azokat, akiknek más munkájuk van. Mert én is azon az úton indultam.
- Egy szabadrúgás normál esetben élesben hogy néz ki? - kérdezte az egyik évfolyamtárs.
- Ilyen kis kapuval te azt nem akadod, hogy megmutassam - húzta el a száját.
- Naaa - nevetett a tanár.
- Fiúk álljatok sorfalat. Nem leszek kíméletes - kacsintott.
Tettük, amit mondott, ő pedig beállt a szabadrúgáshoz és be is lőtte.
- Na irány az öltöző - hallottuk meg a csengőt.
- Viszlát! - köszöntünk.
- Sss - hallottuk Gabriel-t, aki beszólt Paulnak.
- Mi az? - mentem oda. Akkor láttam meg Pault.
- Arra még emlékszel, mikor a hetedik születésnapomon azt kértem tőletek, hogy menjünk el a világ végére? Ti képesek voltatok órákat utazni csak azért, hogy eljussunk egy hegyes vidékre, amire azt mondtátok az a világ vége. Felmentünk és anya úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta. Boldog volt - mesélte az apjának. - Úgy hiányzik, apu - szipogta.
Mikor bementünk ő felnézett és hírtelen megrémült, de mutattuk neki, hogy nyugodtan beszéljen.
- Most lett vége az órának - törölgette a könnyeit. - Rendben. Otthon találkozunk. Szeretlek apu - köszönt el az édesapjától. - Bocsánat. Nem akartam...
- Semmi rosszat nem csináltál. Sajnálom, amit mondtam - ment oda hozzá Gabriel. - Nem kérem, hogy felejtsük el, de remélem meg tudsz bocsátani.
- Meg - felelte halkan.
- Paul! - szólaltam meg. - Ha inkább apukáddal szeretnél lenni, akkor ma ne gyertek át.
- Már megbeszéltük, hogy átmegyünk. Örült neki.
- Rendben - mosolyodtam el.
- Én visztont megyek - indult el kifelé.
- Megyek veled - álltam fel.
- Baba! Itt a mezed - nyújtotta felém Damian a pólót.
- Csókollak.
- Ne mondj ilyet vagy nem megyünk órára. Na majd találkozunk - indultam meg Paul irányába. - Minden rendben?
- Őszintén? Nincs. Amióta anyu meghalt, olyan vagyok, mint egy négy éves kisgyerek. Úgy ragaszkodok apuhoz, mintha az életem múlna rajta.
- Ez teljesen normális. Félsz, hogy őt is elveszíted.
- Apu is ezt mondta - nevetett. - Tudod... Ő pszichológus.
- Volt alkalmam megtudni - suttogtam. - Örülhetsz, amiért ilyen csodálatos ember az apád.
- Nincs panaszom rá. Mindent megtesz értünk.
A terembe érve vártuk a többieket közben pedig beszélgettünk. A szünet végén vonakodva vettük elő az angolcuccunkat, de váratlanul az osztályfőnök toppant be.
- Sziasztok! Ma hiányzik az angoltanár, így egy pszichológia előadást szerveztünk be erre a negyvenöt percre. Ha minden igaz már itt kéne... - ebben a pillanatnan kopogtak. - Tessék!
- Jó napot! Elnézést remélem nem késtem sokat - nyitott be az osztályba... Paul apja. Rögtön Paulra néztem, ki könnyes szemekkel nézett az apjára.
- Egyáltalán nem késett. Jöjjön - mosolygott rá az osztályfőnök.
- Először is sziasztok... - kezdte felénk fordulva, majd mögém nézett. - Paul? - kérdezte. - Paul, mi történt? - guggolt le hozzá.
- Semmi - hüppögött.
- Óra után mesélsz. Most kérek egy nagy ölelést és elkezdem az órát - nyújtotta ki a karját, a fia pedig úgy szorította, mintha az élete múlna rajta.
- Szóval. A pszichológia tanárotokkal egyeztetve... - kezdte, majd megakadt rajtam a szeme. - Illetve... Ő javasolt egy témát viszont egy osztálytársatokra tekintettel, ezt nem ma vesézném ki. Boldog szülinapot Noah - nézett rám.
- Köszönöm.
Az óra további részében csendben hallgattuk, aztán Paul odaszaladt az apjához.
- Apu - szorította magához.
- Semmi baj fiam - nyugtatta. - Gyere - nézett rá és elindult kifelé.
- Baszki... - suttogtam.
- Azért nem gondoljátok, hogy egy kicsit gyerekes viselkedés ez?
- Meghalt az anyja. Az apját kényszerítették - hozzáteszem nem is egyszer -, hogy erőszakoljon meg. Én is így viselkednék - mondtam, mire az egész osztály tágra nyílt szemekkel meredt rám.