Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

13. Tanulság

Szeptember 15. (péntek)
- Akkor jó neked ma este? - kérdezte Csenge a suliban a bulizással kapcsolatban.
- Igen, köszi a meghívást - mondtam kedvesen.
- Alap, Csajszi - mosolyodott el.
Bár Enikő miatt, akiről ezt írva már három napja semmit nem tudunk, kicsit nehéz szívvel mentem bele ebbe, de végül belementem, és a szüleim is, viszont így utólag, nem kellett volna.
Félreértés ne essék, Cassoval semmi baj nem volt, még tanítás után köszöntünk el egy jó hosszú csókkal, oké, talán kettővel is, mondta, hogy érezzem jól magam, erre mondtam, hogy ő is, meg hogy majd beszéljünk, és így el is váltunk aznapra egymástól. Otthon átöltöztem, egy szűkebb fazonú egyberuha volt rajtam, hozzá egy táska, nem annyira magas magassarkú, a hajam besütve és kiengedve, és ékszerek; Anya a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, legyen kéznél a telefonom, és visszafele a lehető legtöbbet járművel tegyem meg az utat, ne gyalogoljak sokat. Bár felajánlotta, hogy elmegy értem kocsival a helyszínre, azt mondtam, hogy nem szükséges.
Csengével a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben találkoztam, nagyon jól nézett ki, ő megdicsért, megöleltük egymást és elindultunk a szórakozóhely felé, ahol összefutottunk a barátnőivel.
Ha jellemeznem kéne azt az időt, amit a szórakozóhelyen töltöttünk, eszméletlen jó volt, sokat buliztunk, a lányok még fiúkat is felszedtek, én jobbára kerültem őket (mármint a fiúkat), de élveztem, táncoltunk, üvöltöttük a kedvelt zenéink szövegét a többiekkel, készültek a közös képek, videók, és az a helyzet, hogy ittunk is. És igazából ott kellett volna kicsit kevésbé elengedni magunkat.
- Igyunk már mégegyet, Csajsziii - fogta meg a kezem Csenge, hogy a pult felé vegyük az irányt.
- Csak egyet? - kérdeztem vissza vigyorogva, mire Csenge ugyanúgy visszanézett rám.
Már késő volt, amikor úgy döntöttünk, hogy elindulunk, az utcára kiszűrődő zenére táncolgatva továbbra is.
- Majd felhívom a... a pasim - mondtam Csengének a táskámban kotorászva.
- Akkor vidihívásban, mert kurva jól nézel ki - válaszolta mosolyogva.
- Hol vannak a többiek amúgy? - kérdeztem körülnézve, miközben kicsit megszédültem egy pillanatra, úgyhogy hátraléptem a lábammal egyet, hogy ne essek el.
- Pasikkal, Rami meg már hazament. Asszem - nevette el magát Csenge.
- És a te pasid?
- Kijöttünk fényre és rájöttem, hogy nem is néz ki olyan jól. Úgyhogy ejtettem - tárta szét a karjait felszabadultan mosolyogva - Pedig amúgy jól smárolt.
- Gondolom - nevettem fel.
Amikor elindultunk egymásba karolva, már mentünk egy ideje, amikor elment mellettünk a villamosunk.
- Szóóóval lekéstük - állapította meg Csenge jókedvűen.
Késő éjszaka volt, és egész hűvös volt már, nem akartunk a villamosra várni - így dőlt el, hogy gyalog megyünk egy darabig.
- Ez a kocsi követ minket egy ideje, nem? - kérdeztem lassan hátrapillantva.
- Neeeem, nem minket. Szerintem a seggünket - vágta rá Csenge szórakozottan, mire felnevettem.
Többet ittunk annál, hogy elsőre leesett volna nekünk a dolog, hogy mennyire nem oké, hogy egy kocsi követ minket már egy ideje.
- Na jó, ez kezd geci para lenni - mondta Csenge a kocsira nézve.
A következő pillanatban kicsúszott a kistáskám a kezemből, a tartalma pedig a földre hullott, úgyhogy mindketten leguggoltunk, hogy összeszedjük, közben láttam a telefonom képernyőjén az értesítést, hogy a barátom hívott pár perce, de most nem az a helyzet volt, hogy visszahívjam, mert ennyi elég is volt.
Satufék, kocsiajtó csapódás - amikor realizáltuk a dolgot Csengével, közeledő lépteket hallva magunk mögött, egyből egymásra pillantottunk.
- Futás, Csajszi - suttogta Csenge, majd megfogta a kezem, és rohanni kezdtünk az utcákon.
Férfi káromkodás, kocsiajtó csapódás, beindult motor hangja - elindultak utánunk kocsival, mire Csengével ijedten összerezzentünk, és végső elkeseredésből befutottunk egy szűk utcába, ahová nem hajthatnak be.
- Nem, nem, ezt nem hiszem el! - túrt a hajába Csenge a könnyeivel küzködve.
Zsákutca volt.
A kocsi megállt az utca elején, a két férfi pedig kiszállt belőle, pár pillanat múlva meg már Csenge is és én is neki voltunk teperve a hideg kőfalnak.
- Engedjen már el! - kiáltotta Csenge.
Rendesen undorodtam, ahogy hozzám ért az egyik, idegen, büdös, nagydarab, kétségbe voltam esve, az első pár próbálkozásom pedig, hogy rúgtam, ütöttem, ahol értem, kudarcba fulladt, amikor már moccanni sem tudtam.
- Hagyjon már! - próbáltam kitépni magam a karjai közül, majd ijedten felsikítottam, amikor a csávó keze hirtelen a ruhám alá került.
Erre az idegen magában mosolyogva valamit dörmögött maga elé, majd egy "sss"-el elcsitítva a szám elé rakta az egyik kezét, miközben a másikat folyamatosan a ruhám alatt éreztem, de egy másodpercre se hagytam abba az ellenkezést - annyira ijedt voltam, hogy sírni is elfelejtettem.
Csenge a sikításom hallatára felém kapta a fejét, majd vissza az előtte lévő "férfira", aki felől mindketten csak egy hangot hallottunk, a nadrágja sliccének a hangját, a következő pillanatban pedig felordított és elengedte Csengét, a szemét törölgetve.
Fogalmam sincs, honnan szedett akkor Csenge paprikasprayt, de erre az engem lefogó csávó meglepetten a "társa" felé nézett, én pedig fogtam az alkalmon, az összes erőmet összedve kirántottam magam a karjaiból, belerúgtam a magassarkúmmal, mire eltántorodott egy kicsit, aztán már kapott volna el újra, amikor Csenge belefújt a szemébe, mi ketten pedig már rohantunk is, ahogy csak tudtunk, majd felpattantunk az első tömegközlekedési eszközre, ami elment mellettünk.
A villamos fényében Csengével egymásra néztünk, elkenődött szemsminkkel, könnyes szemekkel, majd ahogy leestek a történtek, egymás nyakába borultunk.
- Honnan van paprikaspray-d? - kérdeztem a szememet megtörölve.
- Nem tudom, csak akkor jutott eszembe, hogy tartok a melltartómban - vallotta be zavartan elnevetve magát, mire én is ezt tettem - Anyám rakatta el velem.
- Mindig szimpi volt az anyukád - mondtam, amikor elengedtük egymást.
- Ne haragudj, Leni - temette a tenyereibe az arcát.
- Nem, dehogy is, te se haragudj, ha nem ejtem el a táskám...
A fél villamosúton folyamatosan bocsánatot kértünk és egymást okoltuk, amikor Csenge megtörölte az arcát a kezeivel és rámnézett.
- Amúgy nem is mi vagyunk a hibásak, nem? - fújta ki magát.
- Persze, hogy nem - esett le nekem is.
Szóval ebbe az egészbe kicsit nehéz szívvel mentem bele, még nehezebb szívvel, bekönnyezve, megborzongva emlékszem vissza rá, de annyi biztos, hogy örök tanulság maradt, még akkor is, ha nem lenne szabad magamat okolnom.
Anyáéknak pedig biztos, hogy nem fogom elmondani.

Mai nap - 5/?: lehet ezt egyáltalán pontozni?