Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

11. Újra itt vannak

Kifejezetten jól telt el az első napjuk otthon, a társasjáték adott egy kellemes, nosztalgikus alaphangulatot. Akármennyire is félt ettől Kakashi az elején, mostmár látta, hogy Obito sokkal jobban van lelkileg, és talán nem fogja minden apróság a padlóra küldeni. Jó volt játszani egyet a régi idők emlékére, mindkettejüket feldobta egy kicsit - Rin emléke sem okozott nekik keserűséget, talán csak halványan egy apró kis szomorúságot, de ezen már túllendültek.

Azóta, hogy a kórházban minden tisztázódott közöttük, nem jöttek szóba a lánnyal történtek, pedig Kakashi úgy érezte, hogy az a beszélgetés nem volt még elég. Annyi, de annyi mindent akart Obitonak mondani, mégsem találta rájuk a megfelelő szavakat, sem az időt. Minden túl... Jó volt most ahhoz, hogy elrontsa a másik kedvét ezzel - ebben biztos volt, hogy ezt nem tudná sem az Uchiha, sem ő teljes nyugalommal kezelni. Szóval inkább kivárt, hátha majd adja magát a dolog, és nem kell teljesen váratlanul felhoznia egy másik téma mellett, amihez köze sincs.

A fürdés már könnyebben ment, hiszen Obito valamennyire megerősödött, így nem volt teljesen olyan, mint egy tehetetlen rongybaba. Azért a kádba nem tudta magát átemelni egy kézzel, de már sokkal magabiztosabban ült a kis sámlin, és a mosakodásban is alig szorult már segítségre. Még érzett némi szégyent, de már inkább csak kellemetlen volt neki a szituáció, amit el tudott viselni. Jobban feszélyezte az, hogy a Hatake meztelenül látja és érinti - és nem a hegei miatt -, mint az, hogy nem tudja egyedül elvégezni a tisztálkodást. Egyszerűen össze volt zavarodva, mert miközben rendkívül kínos volt, hogy a szürkehajú segített megmosni a hátát, valahol mégis élvezte a gyengéd kezek tapintását a bőrén. Ugyanezt érezte, amikor már a masszírozásnál és a tornánál tartottak, hiába volt akkorra felöltözve. Egészen addig, amíg Kakashi hozzá nem nyúlt, nem akarta, hogy érintse, de aztán mikor megtörtént, azt kívánta, bárcsak ne lenne vége - hogy ezt milyen nehezen ismerte be saját magának... Ezektől a gondolatoktól egy kissé piros színt vett fel a feje és nagyon remélte, hogy a másik ezt nem vette észre, de nem bízott benne túlságosan, az alap bőrszíne elég sápadt volt, így feltűnt rajta minden árnyalatbeli változás.

Aztán persze hamar vége lett az esti rutinjuknak, és Kakashi jó éjszakát kívánva elhagyta a szobáját, Obito pedig magára maradt. Lassan ledőlt a párnájára, közben emésztgette magában ezt a napot, meg igazából mindent, ami a közelmúltban történt velük. Már a kórházban is sokat rágódott magában, nehezen fogadta el, hogy ilyen hirtelen változott meg minden kettejükkel kapcsolatban, de persze idővel sikerült megbékélnie a tudattal, hogy Hatake Kakashi visszatért az oldalára és újra itt van neki. Már nem Rin fájdalmas emlékét látta maga előtt, amikor a férfire nézett, ezt az évek már eltörölték - a gyűlölet elvesztése után, ha a Hatakéra tévedt a tekintete, vele közös gyerekkori emlékek úsztak a fejébe. Most is ez történt, ahogy rajta gondolkozott lehunyva a szemeit, már benne is volt egy régi történetben, mintha újra átélte volna. Akkoriban még minden olyan egyszerű volt, bárcsak ne kellett volna soha felnőniük... A legnagyobb problémája az volt, hogy engedélyt kapjon a szüleitől a késő éjszakai járkálásokra a barátaival. A szülei...

A szemei már ki is pattantak, az idilli emlékkép szertefoszlott, újra a szobájában találta magát. Pont úgy feküdt az oldalán, hogy rálátott az éjjeliszekrénye kihúzva maradt fiókjára, amiben mindenféle gyógyszeres dobozok feküdtek, többnyire üresen, hiszen ő...
Lenézett a szőnyegre, amin még mindig ott voltak a nyomok, amik az incidens közben keletkeztek, hiába lett azóta kimosva, a foltok még ott voltak halványan az anyagban.

Obito megmarkolta a takarót, ahogy már teljesen éberen nézett végig a szobán, és egy nagyon rossz érzés kezdte a hatalmába keríteni. Nem akart rá emlékezni, hogy... Hogy ő... Itt...