Varázsló, kis hibával

13. Közös karácsony 2.

Marius tehetetlenül állt a sír mellett. Kicsike volt, egy a számtalan közül. Egyszerű, dísztelen, kicsi fakereszttel, azon picike táblán felirat: „Hope Elizabeth Paige. Élt 10 évet. Sose hagyjon el a Remény". Vékony hóréteg fedte, rajta két örökzöld koszorú, meg egy kis cserepes virág állt. Talán egy tartósító bűbáj hatására néztek ki úgy, mintha csak tegnap kerültek volna oda. Mercy két csokor vadvirágot varázsolt elő, és az egyiket Marius kezébe nyomta, majd leguggolt a sír mellé.

- Szia, édesem! - suttogta. - Karácsony van. Elhoztuk az ajándékodat. Vadvirág, amit annyira szeretsz. Ő itt a barátom, Marius. Ő is hozott egy kis csokrot neked. Havazik egy picit. Nem vészes, ebből még nem lehet hóembert építeni. Emlékszel a hatodik karácsonyunkra? Olyasmi lehet most az idő. Ide teszem a virágodat.

Gondosan a fejfa mellé tette a csokrot. Marius is odatámasztotta a sajátját.

- Szia, Hope - mondta, de ennél többet nem bírt kinyögni.

- Nem történt sok újdonság, mióta legutóbb nálad jártam - folytatta Mercy. - A fiúk megtanultak patrónust idézni, az iskola meg megyeget. Mariusnak megmutattam a rajzaidat, és nagyon tetszettek neki. Azt mondta, csodálatos művész vagy. Nagyon büszke voltam rád. Most itthon töltjük az ünnepeket. Ne félj, nem a te ágyadat adtam neki. A szobánkat rendben tartom, és vigyázok a cuccaidra. A többsége úgy van, ahogy hagytad. A többiért meg bocs, de muszáj volt.

Egy kis gömb alakú üvegmécses jelent meg, benne sejtelmesen lobogó picike tűzzel. Szép volt, a lángocskák virágszirmokat formáztak. Majd fecskepárt, ficánkoló halacskát, játékos nyuszit, nyújtózó kiscicát, lepkét, kutyust, szabadon vágtató pónit. Végül újra pici lángnyelvekké változtak vissza. Gyönyörű metamorfmágia volt.

- Remélem, tetszett neked, édesem. Most lassan mennünk kell, kezd sötétedni. Újra eljövök, amint tudok. Nagyon szeretlek. Hamarosan újra találkozunk. Aludj jól, Hope, álmodj szépeket.

Nyomott hangulatban mentek haza. Lassan beesteledett, az utcai lámpák tompa, hideg fényében hosszúra nyúltak az árnyékok. Odahaza a házakban a családok a karácsonyt ünnepelték. Körülülték az asztalt, örültek az ajándékoknak és az életnek. Egy ház ablakai ásítoztak csak sötéten.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem! - mondta Mercy, miközben felkapcsolta a lámpákat.

- Köszönöm, hogy magaddal vittél! És gyönyörű varázslat volt, szerintem nagyon tetszett neki.

- Imádja az ilyeneket. Mindig is játékos és ábrándozó volt. Talán pont ez teszi különlegessé.

- Biztosan.

- Gyere, ideje az ajándékok után néznünk - rázta meg magát a lány, és elmosolyodott. - Hátha járt itt a Mikulás.

- Nem muszáj, Mer.

- De igen. Az élet nem állhat csupán siránkozásból. Élj, amíg csak teheted! Élj ezer életet, vagy csak egyet, de élj!

***

Aznap este nem siránkoztak. Mercy gondoskodott róla, hogy ünnepi hangulatba kerüljenek. A jelek szerint különös tehetsége volt hozzá, hogy jobb kedvre derítsen másokat. Marius vele nevetett és bolondozott, és örült az életnek. Közben egy percre sem hitte el a színjátékot, amiben maga is tevékenyen részt vett. Mert az igazi Mercy nem ez volt. Talán az se, akit a temetőben látott, és aki még a rég elvesztett testvérét is megpróbálta felvidítani a másvilágon. Az igazi Mer, valahol a háttérben, csendben szenvedhet, de nem adja át magát a fájdalmának, hogy senki ne láthassa a kínjait. Erőnek erejével erősnek mutatkozik, és talán erősebb is mindenkinél. Az életre biztat, csak közben éppen ő maga felejt el igazán élni. Bár ügyesen és észrevétlenül csinálja. De helytelenül teszi.