Fognyomok (Supernatural 18+)

13. fejezet

A telefon épp a kezemben van, amikor felvillan rajta a Walker név. Egy pillanatra ledermedek. Nem tudom, jó ötlet lenne-e felvennem. Talán csak rá akar venni arra, amire nem szabadna, és félek, hogy nagyon könnyen tudna hatni rám. A túlfűtött, mégis fojtott hangja a fülemben, és máris gondolkodás nélkül repülök hozzá. Hiányzik. Vagy talán nem is ő, csak egy kidolgozott férfitest, amit magam alá gyűrhetek anélkül, hogy óvatoskodnom kelljen. Ennek a végére kell járnom. Már napok óta ezen kattog az agyam, de amilyen hatással van rám csak szimplán a neve a kijelzőmön, már biztos vagyok benne, hogy muszáj lesz felszednem egy srácot. Sosem tettem, de talán eljött az ideje, mert nem szabad, hogy ilyen hatalma legyen felettem csupán annak, hogy gondolok rá.

- Ki az? - húzza fel a szemöldökét Sam, amikor észreveszi, hogy csak tanácstalanul bámulok a zenélő telefon képernyőjére.

- Walker - nyelek egyet.

- És miért nem veszed fel?! - kiált rám. - Biztosan jó oka van annak, hogy hív. Talán maradt egy vérszívó valahol...

- Tudok számolni, Sammy. Nem maradt - mordulok rá.

Kikapja a kezemből a telefont, leteszi az asztalra, és kérdés nélkül elhúzza a zöld ikont.

- Walker, Sam vagyok. Itt van Dean is, kihangosítottalak.

- Dean... - nyögi zihálva, amire azonnal felkapom a fejem.

- Itt vagyok - hajolok közelebb aggódva, és rögtön minden kép kitörlődik az agyamból, amik az elmúlt fél percben megszállták a gondolataimat, és teljesen más dolgok veszik át a helyüket.

- Azt mondtad, ha szükségem van rád, hívhatlak. Most nagy szükségem lenne rád... - csuklik el a hangja, én pedig megkövülten állok az öcsém felett, az asztallapra tenyerelve, és nem tudok megszólalni.

- Otthon vagy? - kérdem meg végül bizonytalanul, miután Sam felnéz rám a mi a fene van veled arcával.

- Igen… - nyögi válaszként, de ez az aprócska szó is elég arra, hogy meghalljam, ahogy azonnal elhal a hangja, amint valamit ki próbál csikarni a torkából. Minden, amitől féltem vagy féltettem, kezd megelevenedni a szemeim előtt, és nem tudok arra koncentrálni, amire kellene. Beszélni hozzá. Megnyugtatni. Nagyvonalakban megtudni, mi történt. Maguk alá temetnek a rémképek.

- Csak egy órányira vagyunk, azonnal indulunk, tarts ki! - felel helyettem Sam, amikor látja, hogy hosszú másodpercekig csak némán nézek magam elé, aztán megszakítja a hívást. Rögtön feláll, hogy összeszedje a cuccait, de előbb még kérdőn felém fordul. - Mi van veled, ember?!

- Mi van, ha csapda? - kérdem elvékonyodott hangon, de valójában egyáltalán nem gondolom, hogy az lenne. Vagy ha esetleg mégis, ahhoz Walkernek nincs semmi köze.

- Milyen csapda? Négy teljes napot töltöttél vele, gyakorlatilag az éjszakákkal együtt, te magad mondtad, hogy biztosan ember, hogy nincs semmi kétséged, és az egész hasonlóság csak véletlen. Olyan magabiztos voltál, amilyen csak akkor vagy, amikor tudom, hogy nem kell megkérdőjelezzelek, és az életemet is rábízhatom arra, amit mondasz - mereszti rám a szemeit, és látom, hogy most nagyon nem érti, mi történik velem. Szerencsére.

- Nem tudom… - dörmögöm lehajtott fejjel, és a jeges verejték futkározik a gerincemen. Éreztem, hogy ennek itt még nincs vége ennyivel, hogy ez nem olyan egyszerű, amilyennek próbáltam látni. Talán egyedül kellene mennem, mert bár biztosan nem tőle kell tartanunk, sokkal inkább ő is csak áldozat, de valami sötét erő lehet a háttérben, ahogy az elejétől kezdve éreztem, és ha valami mégis Sammyt akarja… hát őt sosem kapja meg! A holttestemen át sem!