A középkorban ragadva

36.fejezet: Váratlan fordulat

Vissza érve a táborhoz, Rin lassan megnyugodott. Fájdalmas emlékeket idézhetett fel ez az esemény. A kislány egy darabig még pityergett az ölemben, de ahogy megnyugtatóan simogattam, végül sikerült elaludnia. Bankotsu is leült mellénk a tűzhöz, miután visszavette a ruháit.

- Szóval, te valami harcos vagy? – kérdeztem halkan. Hihetetlen volt, ahogy egymás után kiütötte a banditákat. És ahogy azokkal a pengékkel is bánt.. profi lehet.

- Igen, mondhatjuk így is. – bólintott.

- Köszönöm, amit értünk tettél – böktem ki hálásan.

- Ugye tudod, hogy tartoztok nekem? – húzta fel fél szemöldökét.

- Hogyan? – tettem én is ugyanígy.

- Megmentettem az életeteket. Nehogy azt hidd, hogy ingyen tettem – mosolyodott el kajánul. – Nem szoktam ilyesmit csinálni, szóval érezzétek megtisztelve magatokat. – csukta be a szemét önelégülten.

- Elviszünk a nyavalyás faludba – ráncoltam össze a szemöldököm - kvittek vagyunk.

- Bocs de, neked nem úgy rémlik, hogy azért én fizetek nektek? – emlékeztetett szarkasztikusan. Beleharaptam az ajkamba.

- És mégis mit akarsz? – kérdeztem morogva.

- Azt még majd kitalálom – kulcsolta össze a feje mögött az ujjait, és hátradőlt a fűbe.

- Nem rossz dolog ám hátsószándékok nélkül segíteni az embereknek. – vetettem még oda csak úgy. Nem gondoltam, hogy ezzel meghatom.

- Csakhogy abban nincs semmi haszon – válaszolta – Ha mindent ingyen csinálnék, nekem mi jutna? A „köszönöm"-ből nem lehet megélni.

- Jó, elismerem, ebben van valami – bólintottam – De egy kislány életéért pénzt kérni, nekem önző és gyáva dolognak tűnik.

- Tőled nem pénzt fogok kérni... - csak ennyit mondott, majd az oldalára fordult. Aludni akart. Én is megpróbáltam, de a kijelentésétől nem nyugodtam.

Valami azt súgta, már rég kitalálta, mit akar majd tőlem.

Reggel tovább indultunk. Rin végig a kezemet fogta, és elég szótlan volt, ami annyira nem vallott rá. Kezdtem komolyan aggódni érte.

- Jó irányba megyünk egyáltalán? – nézett körül Bankotsu. – A törpe vezet minket, vagy csak megy amerre mi? – nézett Rinre.

- Bankotsu hagyd! – szóltam rá hevesen. – Rinnek fájdalmas dolgokat téptek fel a tegnap esti események.

- Én ezt megértem, de minél később érünk a célhoz, ti annál tovább lesztek távol az otthonotoktól. – mondta kifejezéstelenül. – Persze, ha nektek mindegy..

- Jó irányba megyünk. – szólalt meg Rin, vékonyka hangon. Szomorúan néztem rá. Fájt így látnom őt. Mióta csak együtt vagyunk, szinte mindig vidáman viselkedett. Sosem volt még ennyire befordulva. Még akkor sem, amikor nem beszélt.

- Nyugi kölyök, majd az esti lakomától jobban leszel – kacsintott rá Bankotsu. Rin arcán megjelent egy enyhe mosoly. – Egyébként meg akartam már kérdezni, mit keresett két ilyen törpe egyedül az erdőben? A közelben egy falut sem láttam. – Bankotsu érdeklődve várta a válaszom.

- Te sem vagy olyan magas! – böktem oda csípősen – Egyébként pedig nem faluban élünk, mi vándorlunk. – tettem hozzá semleges hangon.