(Kis előszó: ez az első novellám. 2018-ben írtam az ELTE "Idő van!" pályázatára, amelyen 3.helyezést értem el vele)
Sötét van és hideg. Nagyon hideg. Bár én ezt nem érzem. Ahogyan szinte már mást sem. A nevem Elena, s ezenkívül csak egy dolgot tudok biztosan. Azt, hogy futok. Másra nem nagyon emlékszem, csak nagyon homályosan, de azok közül sem biztos, hogy mindegyik igaz.
Ezen emlékeim szerint egy kisebb faluban éltem az erdő szélén. Sokszor láttam a házam ablakából embereket, akik alkonyatkor elkezdtek futni, be az erdőbe, s aztán soha többet nem térnek vissza.
Valamit tudom elkövettem. Hogy mit? Ne Kérdezd! Nem tudom. Aznap este néhány férfi kiállított az erdő szélére. Azt mondák fussak vagy meghalok. Így most futok. Ha hajnalig elérek egy helyre-azt mondták tudni fogom ha, odaérek - akkor megmenekülök. Futok és Futok. De vagyok kétségbe esett. Mint mondtam már nem érzek semmit. Sem hideget, sem meleget. Nem tudom már mi a szeretet, félelem öröm vagy bánat. Számomra egyedül a futás létezik és az idő, mely egyre fogy. Minden egyes másodperccel kevesebb lesz. Egyszer csak esni kezd a hó. Ahogy haladok, egyre sűrűbben. A percek múlásával érzem, hogy már ropog a lában alatt. Felérek az egyik hóval borított dombra. Fenn a szél belekap hajamba, s ezzel egyidejűleg megtol hátulról még nagyobb lendületet adva a futásomnak. Különös módon szememből kigördül egy könnycsepp, de nem foglalkozom vele.
Elérem a domb szélét és lefelé veszem utamat. Szinte robogok le a hegyről, úgy sietek. Ekkor meglátom amit egyáltalán nem kellett volna. Világosodik az ég alja. A döbbenettől nem figyeltem magam elé, lábaim összeakadtak és elvágódtam a földön. Métereket csúsztam mire megálltam. Most nem mozdultam. Testem lüktetni kezdett egyre jobban. Néhány másodperc után felpattantam és újra futásnak eredtem. Ruhám több helyen leszakadt, de nem érdekelt. - Fuss! Gyorsabban! Idő van! –Kiáltott rám egy hang az elmém hátuljáról. Teljesítettem kérését és gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Ekkor egy gondolat suhant át rajtam. Mit tettem hogy ezt érdemlem? Mit tettem? Miért nem emlékszem?- Megláttam amit egész éjjel kerestem. Egy körülbelül fél méteres homokóra lebegett két fa között, 10 méterrel előrébb. Fuss! Fordítsd át mielőtt leperegnek az utolsó szemek! Gyorsan! Idő van! – Szólt rám a belső hang. Ismét rákapcsoltam. Most gyorsabban futottam, mint eddig bármikor. A nap már majdnem előjött. Már nagyon közel voltam. De újból elestem. Közben kinyújtottam a kezem, s még meg tudtam lökni az újam hegyével a homokórát. … Sajnos ez nem volt elég. Arccal előre estem bele a puha hóba. A becsapódást követő második másodpercben fejemet felemeltem, s a Nap akkor bukkant elő. Kezem, amit még mindig kissé feltartottam levágódott mellém. Újabb könnycsepp bukkant ki szememből, bármiféle előzmény nélkül. Abban a pillanatban megszilárdult az arcomon. Aztán a fejem élettelenül esett le. Hát meghaltam. Egy olyan tettért mire nem is emlékszem.
- Idő van! - Suttogta egy hang. Lassan felálltam. Lenéztem élettelen testemre. – Gyere, Idő van!- mondja újra. Egy fuvallat jött, s én eltűntem vele együtt. S testem ott maradt a sűrű erdőben….
BẠN ĐANG ĐỌC
Isten hozott Lisbeth elméjének gyorstalpaló részében-Avagy Lisbeth novellái
Viễn tưởngEbben a "könyvbe" fogom beletenni a valaha íródott összes novellámat lassacskán. A címben a "gyorstalplaó" rész arra utal hogy a novellákon keresztül talán hamarabb meg lehet majd ismernetek a személyemet. Remélem élvezni fogjátok:) ~Lisbeth