Azóta a nap óta, hogy megbeszéltük apámmal, shizunnal és Dinka Shang-gal a tervünket, egyiküket se láttam. Na nem mintha nagyon erőlködtem volna, hogy közel kerüljek hozzájuk, sőt inkább ellenkezőleg, amikor csak lehetett igyekeztem nem összefutni egyikükkel sem. Valahogy nincs kedvem senkivel sem találkozni.
Az életkedvem pillanatok alatt repült ki az ablakon és most megint azt az ürességet érzem. Ugyanaz az üresség, mint mikor... Igen, ez az az üresség. Pontosan ugyanaz, mint amit akkor éreztem, mikor abból a varázslatos világból a sajátomba lettem száműzve, ahol mindenki elhagyott és ahol az egyetlen, akire vágytam gyűlölt.
Méghogy a meséknek jó vége lesz. Az élet nem mese, de még ha az is lenne, az enyémnek sose lesz jó vége. Lehet, hogy igazából megérdemlem a sorsom... Végül is a saját világomban leigáztam mindent. Ki tudja, lehetséges, hogy az istenek így akarnak móresre tanítani, lehet, hogy pont ezért van a nyakamon a rendszer is.
Elfogadtam, én vagyok a rosszfiú. Ez rendben van így, megteszem, amit meg kell tennem és reménykedem. Reménykedem, hogy miután meghaltam eljön az a békés világ, amiről mindenki álmodik. Talán ők még látni fogják, ahogy a démonok és az emberek kibékülnek.
Én nem érdemlem meg, hogy lássam ezt a világot, én eleget vétkeztem hozzá, hogy ne érdemeljem meg. Mégis valahogy keserédes a dolog, valahol mélyen kicsit megkönnyebbültem. Én leszek a kulcs, ha én megteszem, akkor neki... Igen, akkor neki nem kell szenvednie. Miatta... Miatta ez az egész megéri.
Ajkaimon mosollyal kelek fel az utolsó napom reggelén. Az álomvilágom gyönyörű képeket hagyott átélni. Ajkaimon a csókjának halovány árnyékával hagyom el alvóhelyemet. A tervnek megfelelően egy viszonylag kihaltabb helyen kezdem el tönkre tenni a földeket. Mikor az első vérszomjas démonok és kétségbeesett kultivátorok megjelennek, én csak vigyorgom rájuk.
Azt hittem sokkal nehezebb lesz, tévedtem. Olyan könnyen tudok újra hódító nagyúrként viselkedni, mintha sose hagytam volna abba. Úgy tűnik mindegy mennyire próbálkozik valaki, a lényének alapjait nem tudja megváltoztatni. Talán ezért is jönnek elő belőlem a már évek óta nem használt mozdulatok, olyan egyszerűséggel, mintha tegnap még háborúztam volna.
- Elpusztítunk démon! - Kiáltozik több kultivátor.
- Pusztulj fattyú! - Ordítanak a démonok. Én viszont csak hangosan elnevetem magam. Oh, milyen rég nem hallottam ezeket a szavakat.
- Akinek itt vége lesz ma azok ti vagytok. Gyertek csak, gyertek! Végezzetek velem, ha tudtok! - Itt kicsit halkabbra veszem, de tisztában vagyok vele, hogy mindenki tökéletesen hall engem. - Ha mertek...
Bátrak, nevetségesen bátrak. Mennyire más lett volna minden, ha a saját világomban is ilyen bátrak. Azonban ennek már semmi jelentősége. Most nem pusztíthatom el őket. Megsebesülhetnek, de nem halhatnak bele. Ki kell tartanom, húznom az időt, egészen addig, amíg apám meg nem érkezik.
- Luo Binghe! - A kiáltásra szó szerint kiesik a Xin Mo a kezemből és tágra nyílt szemekkel fordulok sarkon. Velem szemben csípőre vágott kezekkel és olyan arccal, mintha elrontottam volna a reggelijét ott áll shi... Shen-g... Ő. A szívem hatalmasat dobban, kiszárad a torkom.
"Ez így nem jó! Nem kellene itt lenned! Nem ez volt a terv!" Pánikolok be, de hiába nyitom ki a szám szó nem jön ki rajta. Csak tátogok, mint egy partra vetett hal. Előttem pedig ott áll ő és mérges arccal és ökölbe szorult kezekkel masírozik felém.
- Mégis hogy képzeled? - Motyogja, de nekem fogalmam sincs róla mit akar. - Hogy van hozzá merszed? - Kérdezi. - Hogy van hozzá pofád, hogy me...
YOU ARE READING
Önpusztító Rendszer
Fanfiction"【A rendszer sikeresen aktiválódott. Rögzítettük a karaktered, a szereped: az Égig Érő Hegység klánjának, Tiszta Nyugalom Csúcsának tanítványa, Lou Binghe. Főszereplő. Pontok: 100】 - Mi? - Pislogok a lebegő valamire, amin az előbb elhangzottak leírv...