𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟎𝟔

2018.06.27.

"Utána néztem Miyagawa Sorának ahogy kérted, de neki semmi köze nincs Sano Manjirouhoz." mondta Naoto.
"Ezt mégis hogy érted?" kérdezet vissza Takemichi.
"Egy teljesen átlagos lány volt. Emlékszem ő Hina egyik barátja volt és sokszor volt nálunk, de Sano Manjirouval semmi kapcsolata nem volt."
"Ez lehetetlen. Ő Mikey barátnője volt és közel állt a Tomanhoz."
"Takemichi, Miyagawa Sora sosem volt a Toman tagja, de még csak kapcsolatban sem állt velük. A középiskola után elment Japánból és máshol kezdet életet."
"Ez nem lehet igaz. Sora-chan mindig Mikey mellett volt, miatta sikerült megváltoztatni a múltat! Ő volt az aki segített eddig eljutni, ha Sora-chan nincs akkor ez a jövő most nem létezne. Sosem hagyná magára Mikey-kunt legyen szó bármiről. Egyáltalán a többiekkel is miért nem tartotta a kapcsolatot? "
"Sajnálom Takemichi, de neki semmi köze nem volt a Tomanhoz. Pár éve Hina megkért, hogy nézzek utána, de mindössze ennyi. Egyébként sosem beszéltek róla, még csak fel sem hozták a nevét máskor."
"Akkor miért lett öngyilkos tegnap? Ő csak boldognak akarta látni Mikey-kunt. Sora-chan az egyik legártalanabb az egészben. Mégis miért történt min ez?"
"Súlyos mentális betegsége volt, de az oka ismeretlen. Egy ideig kórházban is kezelték, de nem olyan régen eljött onnan."
"Naoto! Van ötleted hol lehet Mikey-kun?"

2005.09.30.

Ez az első alkalom, hogy Manjirou áthívott magához, még hozzá estére. Igazából örömmel megyek, csak félek. Még sosem volt senkim és még csak egyszer nem aludtam otthon. Nem akarom magam kínosan érezni, meg rossz helyzetbe sem szeretném magam vinni. Nagyon izgulok miatta, de úgy sem lesz semmi baj, mert Manjirouval leszek, szóval minden rendben lesz.

Annyira izgultam az ajtó előtt mint még soha. Remegő gyomorral csengetembe és megkérdőjeleztem, hogy mit csinálok. Eddig nem is esett le úgy igazán, hogy Manjirou a barátom. Már hangosan is mondtam mégis most esik le ténylegesen.

"Sora-chan, üdvözöllek nálunk." nyitott ajtót Emma.
"Hello Emma." léptem be a házba.
Hihetetlenül fura volt oda belépni és az idegességem sem csökkent egy kicsit sem.
"Sora-chin! Már hiányoztál." ölelt meg Manjirou amint meglátott.
"Így meg fogsz fojtani Manjirou!" szóltam rá, hogy elengedjen.
"De hiányoztál Sora-chin!" nézett rám boldogan.
"De akkor se ölj meg, kérlek."

Manjirou és Emma miatt gyorsan otthonosan éreztem magam, meg a szorongásom is elmúlt.
Sano nagypapa is nagyon kedves volt velem és élveztem vele arról beszélni, hogy Manjirou milyen gyerek is volt. Szeretek újabbnál újabb dolgokat megtudni róla, pláne ha az kínos.

Manjiro szobájában nézelődtem míg ő fürdött. Mindent alaposan megnéztem, főleg a fotóit. Egy csomón ott volt a bátyja, akiről eddig nem is hallottam. Sano nagypapa elmondta, hogy 2 évvel ezelőtt meghalt és mennyire is szerette Manjiro őt. Nem kérdeztem rá, nem kértem, hogy meséljen róla, hisz majd ha tudnom kell akkor majd magától beszélni fog róla.
"Manjiro ki ez a fiú?" kérdezte egyből amint visszatért, mert felismertem azt a tigris tetkót a nyakán.
"Egy barátom volt, miért?" kérdezte komolyan.
"Körülbelül 2 hete a boltban megszólított és a nevemet is tudta, de mikor mondtam, hogy én nem ismerem őt annyit felelt rá majd megismerem." meséltem el neki a történteket. Kissé idegesen és feszülten nézte a képen lévő fiút.
"Sora-chin ha legközelebb is találkoznál vele akkor kérlek ne beszélj vele és kerüld el amennyire csak tudod. Rendben?" fogta meg az arcomat.
"Oké, ha te mondod." egyeztem bele. Nagyon is érdekelt, hogy miért lett ilyen feszült tőle, de nem akarok rá kérdezni. Véletlenül sem szeretnék olyan témát felhozni ami neki kellemetlen. Hallgatok rá, mert láttam a szemeiben, hogy milyen idegessé tette ez a téma.

"Manjiro! Figyelsz te rám?" kérdeztem, mert már egy ideje csak néz szinte pislogás nélkül. Mivel erre sem reagált fogtam egy párnát és leütöttem vele.
"Sora-chin ezt miért kaptam?!"
"Talán, mert nem figyeltél rám!"
"Végig téged figyeltelek és csodáltalak."
"Igen? Akkor mit miről beszéltem?"
"Azt nem tudom, mert éppen a szépségedre koncentráltam."
"Pont ez a baj!" csaptam le megint egy párnával, de most nem hagyta magát és visszaütött.
"Hé! Ez nem ér, te legyőzhetetlen Mikey vagy, én pedig én!"
"Gondolkodtál volna mielőtt cselekedtél Sora-chin!"

Természetesen ő győzött a párnacsatában, de nem adtam fel olyan könnyen, csak sajnos esélyem sem volt ellene.
"Ez igazságtalan volt. De legközelebb én fogok győzni." néztem rá.
"Majd hagylak nyerni."
"Az még igazságtalanabb! A saját erőmből fogok sikert aratni. Én leszek az első személy aki legyőzte Legyőzhetetlen Mikeyt."
"Ez egy ígéret!" nyújtottam felé a kis ujjamat.
"Alig várom azt a napot Sora-chin." akasztotta a kis ujját az enyémbe. Megmutattom neki milyen az ha veszít, legyen szó bármiről is, de valamiben nem ő lesz a győztes.

"Manjiro engedj el." kérleltem, de hiába hisz még mindig alszik. Már legalább fél órája próbálok menekülni, de rajtam fekszik és egyenesen lehetetlen, hogy felkeljek.
"De olyan kényelmes vagy Sora-chin." ölelt magához még jobban.
"Majd legközelebb is aludhatsz rajtam, de most engedj."
"Manjiro elveszem a törülköződet!"
"Gonosz vagy Sora-chin." engedett el.
Életemben nem szenvedtem még ennyit csak azért, hogy kikeljek az ágyból. Mondjuk az elején csak néztem Manjirot, hogy mennyire édesen alszik és nem akartam felkelteni. És egyébként is sok idő után most először aludtam egy jót. Nem kellett félnem semmitől és senkitől, meg Manjiro karjaiban mindig biztonságban érzem magam.

Miután felöltöztem, mentem segítene Emmának a reggeliben.
Ahogy egy asztalnál ültünk mindannyian úgy éreztem mintha egy igazi család tagja lennék. Otthon sosem reggeliztünk együtt vagy ha igen az sem volt a legkellemesebb pillanat. Boldogsággal töltött el, hogy Manjiro családjával lehetek így és igazán felszabadultnak érzem magam velük.