~ Nyári fordulat ~

24. rész

- Mason!!! - kiáltottam dühösen.

- Mi történt szívem? - jön be aggódva a helyiségbe, majd mikor a látvány a szeme elé tárult elkáromkodta magát.

Úgy kell neki! Ki az a bolond, aki összemossa a fehéreket a piros ruhámmal?! Ráadásul szerettem azt a ruhát... sose voltam az a lány, akinek a szíve csücske a ruhái, de ez a ruha ez más!

- Kicsim... - mondja a tarkóját dörzsölve Mason. De nem figyelek most rá, elõkotrom a ruhát és hosszasabb vizsgálat után megállapítom még mindig ugyanolyan szép piros mindenhol. Megkönnyebbülve felsóhajtok.

Félreértés ne essék! Nem azért imádom ezt a ruhát, mert olyan gyönyörû. Nyilván ez is közrejátszik, de ez a ruha közel áll a szívemhez, mert ez volt az elsõ olyan kismamaruha, amiben szépnek éreztem magam és ebben a ruhában voltam képes elhinni magamról, hogy anya leszek. Nem tudom, hogy válthatja ki ezt egy ruha, de kiemeli a pocakom, de egyben nõiesnek is érzem magam benne.

- Kicsim... - szólít meg újra Mason, ezzel visszarángatni gondolataimból. - Mi lesz az alsógatyáimmal? - és az egyik fehér... vagyis rózsaszín alsónadrágját fogja a kezében. Erre kitör belõlem a nevetés, mert úgy forgatja a kezében az említett ruhadarabot, mintha meg lenne átkozva vagy nem is tudom!

- Ne nevess szívem! Én ezeket többet nem veszem fel! - majd gyerekesen makacsul néz rám, amitõl csak még jobban hahotázom.

- Így állunk drága? - félredobja az alsónemût, majd átszeli a kettõnk között lévõ távot és felkap az ölébe, olyan hevesen csókol, hogy a levegõt kapkodva szakadunk el egymástól pár perccel késõbb.

- Mason... - suttogom szinte a szájába, még mindig picit lihegve.

- Mi az édesem? - simítja meg arcom, amitõl azon nyomban el is pirulok.

- Pisilnem kell... - motyogom, mert elég kínos, hogy pont egy jó kis jelenetet kell megszakítanom. Õ csak megértõen bólint, mert tudja mivel jár a terhesség és egy puszit nyomva arcomra, letesz, majd kimegy. Én meg tettem, amit tennem kellett.

- Arra gondoltam, hogy megismerhetnéd a szüleim. - néz rám Mason, én meg majdnem félrenyelem a pattogatott kukoricát, mert éppen a kanapén fetrengve tv-zünk.

- Minden rendben szívem? - óvatosan megütögeti a hátam, hogy ne fulladjak meg. Miután képes vagyok újra normálisan lélegezni ránézek.

- Igen, csak... még senki sem mutatott be a szüleinek. Mi van ha nem tetszem majd nekik? - kérdezem aggódva, mire õ csak mosolyogva megpuszilja a homlokom.

- Nincs az a lény, aki nem szeretne téged szívem. Egyszerûen imádni fognak. - majd magához von és gyengéd csókot lehel ajkaimra.

Engem meg ismét elfog a bûntudat, vagy nem is tudom minek kéne neveznem, hogy még nem viszonoztam vallomását. Egyszerûen nem vagyok képes rá. Nem arról van szó, hogy nem szeretném, de ez egy elég jelentõségteljes szó, amit nem mondunk bárkinek és én nem tudom, hogy megtudnám-e lépni ezt a nagy lépést.