A sötétség átka

21

Szemembe sütött a nap. Nem szólt az ébresztőm.

- NEM SZÓLT AZ ÉBRESZTŐM! – kiáltottam fel, mikor ráébredtem mit jelent ez. Az órámra néztem. Fél tizenkettő. Nagyon elkéstem az iskolából. Hogy fogom ezt kimagyarázni. Egyáltalán mivel lehet indokolni egy szolid fél napos késést. Hogy a fenébe sikerült ennyire elaludnom? Bár az is igaz, hogy késő volt már mire el tudtam aludni. Majdnem reggel lett mire végül álomba sírtam magam. Friss szemmel látva teljesen feleslegesen akadtam ki. Annyira ostobaságnak tűnt. Nem ember. És? Akkor mi van? Még csak azt sem kérdeztem meg hogy akkor mi. Királyul kellett volna éreznem magam. Egy fantasy regénybe léphettem volna ezáltal az információval. Láthattam volna a napos oldalát a dolognak. Helyette megint én voltam a hisztis liba akiket annyira ki nem állhatok. Már tegnap is rémesen éreztem magam magam miatt, na ma ezt a rémeset éreztem megszorozva százzal. Mindenképpen tisztázni kell az ügyünket. Nem mehet ez így. Még egyszer nem. Meg kell találnom. – döntöttem el.

Először a suli jutott eszembe, de aztán meggondoltam magam. Valahogy nem éreztem úgy hogy a reakcióm után más emberek közelébe szeretne lenni. Ezért úgy döntöttem az utolsó címen kezdem amit hozzá tudok kötni. Még a kávémat is termoszba vittem magammal, nehogy időt vesztsek.

- Le nem mondanál róla semmilyen körülmények között mi? – róttam meg magam, de végül magamhoz vettem a termoszt és már rohantam is a dolgomra. Az iskola dolgát úgy döntöttem napolom. Úgy sohanapján kiskeddenre. Még nem is tudtam mennyire igazam van.

A ház ezúttal nem volt nyugis. A legkevésbé sem. Kihalt volt ugyan, de egy pillanatig sem hittem lakatlannak. Mintha bomba robbant volna. Mindenhol elszabadult az őskáosz. Mintha valaki másnak is elmaradt volna az ébresztése és most villámpakolásba kezdett, még mielőtt üzleti útra indulna. Mindent szétbolált ruhák kitépett jegyzetfüzet lapok, és nyomtatott dokumentumok borítottak. Megnéztem volna mit jegyzetelt, de erre már nem maradt időm. Így gondolkodás nélkül azt emelet felé vettem az irányt, miközben az összes létező istenséghez imádkoztam, hogy ne legyen késő. A termosszal a kezemben rontottam ki a balkonra. Még épp láttam ahogy átlép a kék fényen, ami sokkal gyorsabban kezdett szűkülni, mint korábban. Vajon mi köze lehet a fehér helyhez? – futott át az agyamon miközben belevetettem magam a kékségbe, ami egy pillanattal később már nem lett volna ott.

Ha kérdeznétek milyen beleugrani egy megszűnő portál izébe, csak azt tudom mondani: borzasztó. Annyira borzasztó, hogy ha újra kéne csinálnom meggondolnám hatszor megteszem-e. Hiába voltam elszánt. Ezt nem biztos hogy bevállalom még egyszer. Vagy valaha. Először is nyakon öntöttem magam forró kávéval mivel a temosz tetejét már elvágta a terminál, mire ijedtemben elhajítottam a termoszt. Úgy éreztem túl lassan zuhanok portál cucc záródási sebességéhez képest, ami valószínűleg így is lehetett, mert egy másodperccel később éreztem ahogy sejtjeimre esek szét, és még azok is darabokra hullanak. Csak ezután szólított magához a mindent beterítő sötétség.