A sötétség átka

28

Szavaimat hosszú csend követte. Megengedtem egy pillantást a többiekre. Saci tágra nyílt szemmel bámult, a meglepetés emberivé tette az arckifejezését. Amióta tudom az igazságot nehezemre esett a szemébe nézni. Most azonban egyáltalán nem látszott művinek. Sokkal inkább hasonlított korábbi önmagára, aki fagyit evett velem, illetve nem evett, csak nézte ahogy én eszem mert nem volt éhes. Hogy ne tűnt fel korábban... Nem mintha számítana... már biztos nem. Marcus még mindig úgy nézett rám mintha már temetne. De nem lehetett eltéveszteni az arcáról sugárzó büszkeséget. Visszanéztem Bajszira (igazán bemutatkozhatott volna, vagy valami, kezdem unni, hogy így kell rá hivatkoznom) az ő szemében is mintha megértést láttam volna csillanni... de csak egy pillanatra:

- Végeztél? – húzta fel a szemöldökét, majd a következő pillanatban meghúzta a ravaszt. Saci pedig felugrott. Ekkor inkább éreztem, mint láttam. Valahogy tudtam mit tervez. Egy másik világban talán véghezviszi a tervét. Egy másikban talán számít rá, hogy egy ember kijátsza, egy másik világban talán megmentett volna. Ebben azonban, kigáncsoltam mielőtt megtehette volna. Nem akartam golyóálló mellényt csinálni a nővéremből. Nekem már jutott tizenhat év. Neki most kezdődik az első. Hogy vehetném el tőle? A csodálkozó arca volt az utolsó amit még állva láttam. Aztán lyukat ütöttek a mellkasomba és összeestem.

Tudtam, hogy meg fogok halni. Tudtam, hogy ha az embert lelövik hómi exkatona névtelen bajszik, akkor meghal. Mégis az utolsó pillanatig reméltem, hogy nem talál, hogy mellémegy, hogy én leszek a kivétel. Az egy dolog, hogy tudod hogy meghalsz, és egy másik, hogy tényleg vége, hogy nincs tovább. Tíz körömmel kapaszkodni akartam. Maradni akartam. Visszacsinálni. Ha még egyszer meghoznám a döntésem... Valhol a tudatom határán érzékeltem ahogy Bajszi elrepül felettem akkorát kap a nővéremtől. Aztán már csak elmosódva látom az arcát, ahogy fölém hajol:

- Isstenem... Miért? Kilencven százalék az esélye, hogy kivédem! – már nem látom igazán, de ha lennének most sírna. És... mindketten tudjuk hogy hazudik. Tudja jól, a pajzs tönkrement amikor beesett a kocsiba. Tudja, hogy meghalt volna.

- Borzalmasan... – hazudsz robot létedre - mondanám, de nem tudom befejezni a mondatot.

Már kívülről látom magam. Minden kitisztul. Látom azt ami van, és ami lehettett volna. Látom ahogy meghal a nővérem és két másodperccel élem túl. Látom ahogy megöl odaát. Látom ahogy kitüntetik.

Belelátok a fejébe, látom az összes vívódását. Látom ahogy beleaprít a kávémba, és azt is mennyire szeretné megkóstolni. Ahogy szorongatja az pendrive-ját. Az első találkozásunkat az ő szemszöbéből: megölni jött, de összezavartam. Nem értette miért nem futok tovább... hogy miért épp akkor állok meg. Nem értette miért vagyok kedves vele. Én voltam az első. Ahogy újra és újra ki akar nyírni, de nem megy. Amikor bűntudata van, mert tényleg ismerte a pasit, de nem mer színt vallani. Ahogy kiviharzik a szobámból, miután megsértettem. Amikor gondolkozik a hívásaim felett. Mikor majdnem felveszi. Mikor megírja az SMS-t miután eldönti, hogy elmondja az igazat, de erre már nem marad ideje, ezért felveszi a videót. Látom amint saját magának könyörög az életemért. Ahogy restart után nézi magát a videón. Látom, ahogy darabokra töröm, és mégsem bánt. Látom magamat védőbeszédet mondani (isstenem de menő vagyok, egyáltalán nem látszok olyan ijedtnek, mint amennyire az voltam). Látom mert a kislány az én arcommal a fém mögött meg akarja nekem mutatni. Meg akarja mutatni, azt ami végig a szemem előtt volt és mégse láttam. Nem akar elengedni.

Aztán visszatérek a jelenbe. Látom beteljesedni a jóslatot. Látom, ahogy az egész város döbbenten nézi a képernyőket. Sokakban nyomokat hagytak a szavaim. Látom azt is hogy nem a vezetőségben. Látom ahogy a szüleim akikkel soha nem találkoztam a káoszban végül elhagyják a várost. Látom ahogy a Krízisügyi miniszterre végül rátörik az ajtót. Tudom, hogy már nem számít. elkéstek, már tisztára mosta fia nevét. Az összes kihágását az ő személyi kódja csinálta. Látom, hogy készen áll. Látom ahogy minden ajtó újra kinyílik, és mindent eláraszt a fény.

Végül látom ahogy Bajszi visszatér. Látom ahogy nővérem, legszívesebben beleeresztené a teljes tárat. Mégis csak pár órára hatástalanítja. Látom ahogy egy nyomi hivatalnokból lett megtört fiú halomra lő mindenkit aki csak szembejön vele, és elindul egy úton, amit soha nem tudna végbevinni. Ha mégis, akkor a útközben elvesztené önmagát.

De tudom, hogy jó kezekben hagytam. Elmosolyodok, ahogy kiürül a terem és a nővéremnek lesz ideje foglalkozni kedvenc nyomi aktakukacommal, még akkor is ha az nem túlzottan rajong érte, hogy egy zsák krumpliként hurcolják végig az épületen. Látom, ahogy kedvenc robotlányom gondolkodik, hogy csak kegyelemből kiüti, de nem akar muníciót pazarolni, így végül hagyja, hogy rosszkor szárnyakat kapott lovagom csak magának okozva fájdalmat teljes erőből üsse a fémburkolatot, hogy aztán visszamehessen megölni mindenkit, aki él és mozog. Már tudja, hogy apja ettől sem menekülne meg. Érzem mikor törődik bele sorsába, és erednek el a könnyei. Nagyon hosszú idő óta először. Távolodok, így már az ő fejébe is belelátok. Ha lett volna alkalmunk rendesen megismerkedni kedveltem volna. Nagyon. Milyen sztorikat mondhattam volna az unokáinknak, arról hogy életem szerelme első találkozásunkkor pisztolyt tolt a képembe és behúzott. Szép volna... de tudom hogy ez csak fantázia. Nincs olyan idősík még így sem amiben kijár nekünk a heppiend. Látom, ahogy nővérem és szüleim útjai összeérnek. Hogy közösen folytatják az utat. Tudom hogy jól meglesznek. Mégsem akarom elhagyni őket, de tovább kell lépnem.

Visszatérek a városba, ahol semmi sem változik. Ahol a vesztesek érzik győztesnek magukat, és győztes még sosem vesztett ekkorát. Látom az embereket, akiket nem tudtam megmenteni. A várost  ahol nyomornegyedbe kerül mindenki, akinek bármi köze is volt hozzám. Ahol bár ég a lámpa, és megöltek, de még mindig mindennél jobban félnek a sötéttől. És egymástól. Látom, ahogy évekig marad ez így. Hogy sötétbe borul a nyomornegyed, és azt is hogy majd egyszer ide születik az aki majd több lesz nálam. Aki majd megoldást is talál, de addig  csak hullani fognak miattam az emberek.

Látom ahogy ahogy kivégzik a minisztert (menő star wars-ös lézerkarddal) és azt is látom, hogy nem bánja, mert soha ennyi fényesség nem lakozott a fekete rabruha alatt. 

Látom ahogy a Megszöksz Liga egy havas téli napon a térden állva tesz hűségesküt királyi párnak, de az akció kudarcba fullad. Nemsokára ugyanis egy dühös aktakukac, és egy még dühösebb robotlány kergeti őket, azt ordítva, hogy zaklassanak valaki mást. Őket mindenki hagyja békiben.

Tényleg jól megvannak.

Két családom van ,de  egyik sem tud eltemetni. Az első nem tudta, hogy nem az édesgyerekük vagyok, a másik soha nem ismert. Mindkettő megemlékezik rólam. Két különböző világban kapok búcsúztatót, két helyen gyászolnak.. A városban elégetnek és még a hamvaimat is feloldják... semmi nem marad belőlem. Emlék maradok csupán... de lehet ennél jobb sorsa az embernek? A legjobb emberek fejében leszek emlék akiket csak hátán hordott a föld.

Visszanézek a behavazott kunyhóra és búcsúzóul elérem, hogy az én csodálatos fémnővérem egyszer életében megkóstolhassa a legfinomabb kávét, amit valaha ittam. A páncél mögött lakozó lány mosolyáért megérte, örökre lemondani az emlékről. Hisz annyi jó kávét ittam még. A legjobb lehet a testvéremé. 

Nem időzhezek azonban tovább, vár rám egy újabb kaland. Indulnom kell... a csillagokig, és azon túl. Egyszer majd még találkozunk, de addig is: ideje kipihenni a halált. 

-VÉGE-