Az osztálytalálkozó

1.

Tíz évet vártam. A megalázottság, az árulás és a kiközösítés árnyékában igazán hosszú volt ez a tíz év. Az orvosom azt mondja, a megbocsátás a kulcs. Meg kell bocsátanom nekik azokat a förtelmes dolgokat, hogy élhessem az életem, mint minden normális ember.

Nem vagyok normális.

Ebben a tíz évben minden lehetséges formában elterveztem már a halálukat. Tudom, hogyan fogom megölni őket, hogyan fogom megtorolni azt a sok szemétséget, amit nem csak velem, de több tíz másik diáktársammal tettek, akik csak élni akarták az átlagos gimis éveiket, de valaki tönkretette őket. Tudom, ők nem esküdtek bosszút. Nekem sem kellett volna, minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem. Beláttam a hibám, elmentem orvoshoz, de valójában néha egy-egy ülésen is azt terveztem, hogyan fogom kinyírni őket.

Miattad. Mert szeretlek, és fontos vagy nekem. Mindig is az voltál, de ők közénk álltak.

Láttam, hogyan néztél rám az első nap, amikor megláttál. Azt hitted én leszek életed szerelme. Én pedig tudtam, hogy te az enyém.

Aztán jöttek ők és mindent elcsesztek. Láthatatlanná tettek, de te néha még ilyenkor is észrevettél. Megaláztak, és te nem álltál ki értem, én sem magamért. Minden egyes aljas húzásukkal egyre távolabb kerültél tőlem, én pedig napról napra egyre dühösebb lettem rájuk emiatt.

Tíz éve várom, hogy valahol összefutunk és újrakezdjük, nélkülük. Kerestelek. A közösségi oldaladon nem jelent meg a lakcímed, még a városod sem. Írhattam volna neked, gyakran elgondolkodom ezen. Hogy miért nem tettem? Mert a szemedbe akartam nézni, látni akartam a felismerést, hogy tényleg én vagyok az, és sikerült megtalálnom téged.

De nem sikerült.

Kénytelen voltam megtervezni a bosszút, muszáj látnia, mennyire fontos nekem. Hogy még ezt is megteszem érte, értünk, magamért. Szeretem, és ez nem fog változni.

Tíz éve várok.

És elérkezett a tökéletes alkalom.