Az osztálytalálkozó

2.

FELICIA

Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csinálom. Hogy az ördögbe tudott rábeszélni erre? Hiszen tudja, milyen véleménnyel vagyok róluk, azokról a bizonyos évekről.

Nyolckor indultam a belvárosi lakásunkból, úgy egy órát vett el a dugó, ami már megszokott New York-ban. A nyolc óra megfelelő időpont az indulásra, nincs se túl korán, se túl későn. Bár már hatkor felkeltem, hogy kapkodva mindenféle holmit bedobáljak az utazótáskámba, hogy majd rohanva reggelizni tudjak, és éppen csak legyen időm megállni a sarki kávézónál venni egy íncsiklandozóan kinéző, de annál inkább keserű kávét.

Így a szememet dörzsöltem néha a kihalt utakon, amikor már más dolgom nem volt, csak nyomni a gázt az egyenes, enyhén kátyús úton. Pontosan az ilyen utakat veszélyes álmosan megtenni, könnyen elbóbiskolhat az ember, ha nem issza meg a reggeli kávéját.

Miközben próbáltam minél tágabbra nyitni a szemem azon morfondíroztam, hogy késő lenne-e visszafordulni. Egyszerű: padlófék, csikorogva megállni, aztán profi módon egy Y megfordulás és mehetünk is vissza a fővárosba elfelejtve az osztálytalálkozónak még a gondolatát is.

Öt évet vártam arra, hogy vége legyen a giminek, most mégis itt ülök a kocsiban, 90-nel repesztek, csak hogy ne essen szét az autó, ha véletlenül nem sikerülne a szlalomozás a kátyúk között, mindezt olyan emberekért, akik soha nem tiszteltek, többször voltak bunkók, mint kedvesek, és legalább annyira utálnak, mint én őket.

Ha már visszatérhetünk abba az időszakba, akkor igazán lehetek kicsinyes és gyerekes öt napig, hiszen erről szól az egész, nem igaz? Visszamenni az időben, úgy tenni, mintha mi sem történt volna, minden szuper, mindenki boldog, és hirtelen imádjuk egymást, és örömmel tekintünk vissza az elmúlt évekre. Ezzel csak egy apró bökkenő van, én nem ilyen vagyok.

Lehúztam az ablakot, hogy jöjjön be egy kis friss levegő, már lassan dél, a nap hét ágra süt odakint, a hátamon csorog az izzadtság, és éhes is kezdek már lenni. Mennyi baja elő tud jönni az embernek, ha valami olyasmit csinál, amit nem akar...

A telefonom hangos csipogással jelezte, hogy elment a térerő. Vártam egy pár percet, hátha visszatér, de amikor láttam egy közelgő útkereszteződést félreálltam és előkotortam a táskámból a térképet, ami a „meghívóhoz" volt csatolva. Most már világos, miért kellett a térképnek ezt a szakaszát kinyomtatni. Csak remélni tudtam, hogy ott, ahová éppen tartok legalább egy apró vonal visszatér a telefonomra, hogy néhány e-mailt még el tudjak küldeni, és értesülni a hírekről, hogy aztán néhányra elsőkézből csapjak le.

Tudom, ide nem kellene vinnem a munkát, de valószínűleg halálra unnám magam nélküle, na meg a pénz az pénz, a főnököm így sem örült ennek az öt nap távollétnek, hát még, ha a fontosabb dolgokat sem tudom elintézni... inkább nem gondolnék bele, mit szólna, ha tényleg szabadságra kellene mennem, és nem a „nem leszek itt, de el tudsz érni" szabadságnak csúfolt otthoni munkára kényszerültem. Általában az utóbbi áll fent, amikor elkapok valami betegséget, vagy amikor nyaralni megyek. Igazából más okból aligha kapok szabadságot, mármint egyik félét sem.

Széthajtottam a térképet, majd ittam egy kis vizet, ami már meleg volt a tűző naptól, de még úgy is jól esett, és mentem is tovább, az elágazásnál balra kanyarodtam, hogy aztán még kilométerekig próbáljam épségben tartani a kocsim kerekeit, magamat pedig ébren.

***

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megpillantottam a dombokból kiváló háztetőt. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára házat ma. A magas zöld füvek közül néhol kikandikáltak különböző színű virágok, fák, amik széles árnyékot adtak, madarak repkedtek az autóm fölött. Minden olyan békésnek, olyan csendesnek tűnt. A nagy rohanás ellentéte, ami kiteszi az egész napom.