SOS! A terv meghiúsult!

•2. Rész•

-MEGJÖTTEM! -üvöltöttem a szüleimnek.

Már indultam volna a szobám felé, amikor édesanyám a teljes nevemen szólított. Ha ezt valaki nem érti, akkor cseréljen velem életet. Gyűlölöm ezt az érzést, sosem tudom mit tettem és mindig valami olyat hoz elő, amire már nem is emlékszem.

-Amanda Wilson! Beszélni akartunk veled, azonnal gyere a konyhába! -halottam anyám éles hangját, nem volt túl nyugodt.

Legszívesebben belevertem volna a fejem az ajtóba, de mivel nyugodtnak akartam látszani, nem tettem meg.

Lassú léptekkel közeledtem a konyha felé. Míg odaértem, vagy' 3x átgondoltam az életem, hogy mi mindent vétettem, ami miatt beszélni akarnak velem. Minden eszembe jutott, még olyan is, amit el sem követtem. Esetleg megettem egy macskát? Megöltem valakit? Netán megbuktam valamiből? Mondjuk az utolsó lehetséges opció.

Mikor átléptem a küszöböt, már mindketten ott ültek egy-egy széken, és engem bámultak. Az arcomra próbáltam egy ártatlan vigyort erőltetni, hátha oldja a feszültséget.

-Foglalj helyet! -mutatott apám a velük szemben lévő székre. Komolyan úgy éreztem magam, mint valami bíróságon. Elkövettem valamit, és most döntik el, hogy mi lesz a sorsom.
-Mesélj nekünk! Mi miden történt ma a suliba? -kezdett bele anyu.
-Öhm, semmi érdekes! -vontam vállat.
-Tényleg? Azért csak volt valami! Nem?
-Nem igazán! -ráztam meg a fejem ártatlanul. Nem értettem miért kérdezik meg, aztán hirtelen leesett. Az időutazás. Nyeltem egy nagyon, majd' a szemükbe néztem.
-Semmi baj, akkor segítünk! Esteleg rémlik valami utazás, érettségi? Na? -nézett anyám szúrósan rám. Nem tudom miért azt mondta, hogy "segítünk", hisz apa csak csendben ült mellette. Szerintem ő is megijedt a feleségétől.
-Ó, hogy az! Na igen! Mit szóltok? -mosolyogtam kínosan.
-ELMENT A MARDÉK ESZED IS?! TUDOD MILYEN VESZÉLYES EGY ILYEN ÚT? -borult ki végleg. Kussba tűrtem, hogy lehülyézett és rendesen kiosztott. Egy kis drámai csend után úgy gondoltam, elmondom a véleményem.
-Mi veszteni valóm van?
-Hogy tessék?! A barátaid, az itteni életed, a CSALÁDOD! -háborodott fel, viszont én nem hagytam magam.
-Emlékeztetlek, nincsenek barátaim, a legtöbb embert utálom! Az életem sem olyan különleges, hogy több éjjelen át sírjak miatta! A családom fontos, de úgyis visszatérek, ha vissza akarok!
-Hát én úgy gondolom, ha menni akar, menjen! -szólalt meg végre apám is.
-Te csak így hagyod? -szállt vitába anyum.
-Drágám, ez neki való feladatnak tűnik, és ha nem érzi jól magát az emberek között, akikkel nap,mint nap össze van zárva, akkor hadd menjen! Adj neki egy esélyt!
-De mi van, ha nem tér vissza?
-Annak is meg lesz az oka! Remélhetőleg csak akkor nem jön, ha jobban érzi magát ott, mint ebben a korban! -állt mellém apám, mire én csak hálásan mosolyogtam rá. Mindig is sokat jelentett nekem, ahogy anyum is.
-Tényleg menni szeretnél? -nézett felém édesanyám könnyekkel teli szemmel. Nem válaszoltam, csak egy határozott bólintással jeleztem döntésemet.
-Akkor....-szipogott egyet. -Akkor menj!

Nagyon örültem annak, hogy támogatnak. Ez hatalmas lehetőség volt jelen, ugyanis kiléphettem ebből az unalmas korszakból. Kapok majd egy küldetést, amit teljesítenem kell. Végre fontosnak érezhetem magam!

Odaléptem hozzájuk és szorosan magamhoz öleltem őket. Egy tudtam dolgot mondani nekik , hogy "Köszönöm" !
Ebben a helyzetben maradtunk kb. 2 percig. Nem akartam, hogy véget érjen, mert úgy éreztem, ez a világ leggyönyörűbb pillanata, viszont az élet most is megmutatta, hogy szemét, így mégis véget vetett.

Az élettel sosem voltam túl jóban. Mindig kicseszett velem, csalódtam benne, nehéz döntések elé hozott. Mikor jön el az én időm? Amikor igazán élhetek? Most fog történni? Vagy talán engem ebből is kihagyott?

Mindig mondták:
Amanda, csak próbáld meg élvezni és élni az életet!
Köszi, erre még nem is gondoltam. Mondani könnyű, cselekedni viszont már annál nehezebb. Hogy értették, hogy éljem az életem? Nem azt csinálom? Vagy rosszul csinálom? Végülis elem, csak sokak szerint nem szórakozom, pedig ez egyáltalán nem igaz. Nagyokat szoktam nevetni a gyerekeken, amikor elesnek. Én szeretem őket, de az nagyon vicces tud lenni. Vissza térve az előzőre. Ezeket a pozitív dolgokat mindig olyanok mondják, akik egy halom baráttal rendelkeznek. Ha olyan életem lenne, én is élnem rendesen, de amíg magammal beszélgetek, addig inkább maradok a zenehallgatásnál. Félre ne értsen senki, nem vagyok depressziós, vagy hasonló, csak szimplán jobban kedvelem a saját társaságom, mint másét. Szerintem ez tök normális, bár sokak szerint fura, amit megint nem értek. Sosem veszekszem magammal, mert mindig nekem van igazam, és még jó fej is vagyok! Kell ennél több? Nekem nem, úgyhogy megvagyok.

Ezekkel, s hasonló gondolatokkal mentem aludni. Pontosítok, nem aludni, hanem az ágyba feküdni, mert ebben a helyzetben az alvás szóba sem.

•Szisztok!! Itt lenne a következő rész, remélem tetszik! A hibákért bocsi!
Szép estét! <3 •