Soha ne mondd, hogy soha ✔

8. rész

„Megtanultam hinni önmagamban. Ha nem hiszel önmagadban, hogyan várhatod el, hogy mások higgyenek benned?"

Chester Bennington

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

Pislogás nélkül meredtem arra a helyre, ahol az előbb még Crystal állt, mostanra azonban már hűlt helye sem maradt. Újra és újra lejátszottam azt a jelenetet, ahogy totálisan kizárva a környezetét beolvasott Olivernek, holott a fél iskola őt bámulta, miattunk. Mit mondhatnék? Meglepett, hogy ennyire bátor. Nem néztem volna ki belőle.

Mögöttem Ben káromkodni kezdett, Landon pedig felsóhajtott. A testőröm egészen idáig az autóból nézte a történéseket, készen arra, hogy közbeavatkozzon, ha úgy hozza a helyzet. És mindezt vajon miért? Hát persze, hogy azért, mert tegnap legalább tizenöt különböző internetes oldal lehozta, hogy összeestem a városban.

– Hát, ez nem úgy ment, ahogy eltervezted – mondta Ben.

– Tényleg nem – ismertem be.

– Adj időt neki. Főleg most, hogy Blackkel szakított, elég lehangolt. Sokat jelentett neki a kapcsolatuk.

– Igazán? – néztem rá kíváncsian. – Mesélj!

Tegnap este ötödik csörgés után Ben végre felvette a telefont, és bár először rám akarta csapni (teljesen jogosan), sikerült meggyőznöm, hogy hallgasson meg. Elmondtam neki, hogy jóvá akarom tenni azt, amit Crystallal tettem, ezért a segítségére van szükségem. Nem mondom, hogy nem vonakodott, de végül beleegyezett, hogy ma reggel velem jön a sulihoz, hogy egyrészt a látványa lenyugtassa Crystalt, hogy ne vágjon pofon, másrészt beszéljen velem az igazgatóval.

A Crystallal való beszélgetés nem úgy sült el, ahogy vártam, mert felbukkant Oliver, aki nem tudom, hogy, de Crystal barátja volt. Mérhetetlen düh gyülemlett fel bennem, mikor megláttam Oliver társaságában. Először azt hittem, Black bántani akarja, vagy vissza akarja könyörögni magát hozzá valami olyan miatt, ami megbocsájthatatlan. Mint kiderült, a második feltevésem igaz is volt, de az, hogy Crystal és Oliver egy párt alkottak...

Ez mégis hogy a faszomba történt?

Ben tartozik nekem egy magyarázattal. Sőt, ami azt illeti, még sok mindennel tartozik nekem a húgával kapcsolatban.

Mélyen kifújta a levegőt, majd az autó motorháztetejének támaszkodva az ég felé fordította a fejét.

– Tavaly majdnem meghaltam – kezdett bele. – Mikor kómában voltam, és az életemért küzdöttek, Crys betegre aggódta magát. Nem akarta, hogy engem is elveszítsen Dotty után. Kimaradt a gimiből, totális depresszióba esett, szinte élőhalott volt. Elmondása szerint egyszer a kórházban találkozott Oliverrel, aki a semmiből visszatért Dotty halála után, mintha mi sem történt volna, és bevette a barom meséjét, hogy miattam bukkant fel. Nem tudom, de nekem ez az állítás nagyon bűzlik.

Nagyot nyeltem. Még élénken élt bennem a kép, hogy amint elballagtunk, Oliver úgy eltűnt, mint a kámfor. Már előtte is hallottam felröppenő pletykákat arról, hogy annyira megviselte Dotty halála, hogy el akart költözni, de végül mégsem tette. Gondolom, ezt ballagás után ejtette meg.

– Én a magam részéről sosem bíztam Blackben – folytatta Ben. – Már maga a tény is, hogy a semmiből bukkant fel, is gyanús volt számomra. Ráadásul az egész gyerek olyan, mintha rejtegetne valamit. Crysnek sem beszélt soha a személyes dolgairól. Olyan igazán személyesekre gondolok, amikről egy kapcsolatban pedig illene. Mindent csak felszínesen. Hogy őszinte legyek, rohadtul örülök, hogy végre szakítottak, még ha ez csúnyán is hangzik.