𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟏𝟐

𝟐𝟎𝟎𝟔.𝟎𝟏.𝟐𝟔.

Az első alkalom, hogy Manjiroval összevesztünk. Egyébként is sokat szoktunk vitatkozni, de sosem komolyak és igazából csak csípkelődünk egymással, viszont ez más.

A sulis programom túlságosan is elhúzodott és elfelejtettem szólni neki, ő pedig egyből a legrosszabbra gondolt, mivel az üzeneteire sem válaszoltam. Ezután pedig kiakadt rám és túlságosan is dühös lettem rá, így kicsit túlzásba estem. Egyébként is túl védelmező Manjiro és most is ő volt az aki felnagyította a dolgokat. Szimplán elfelejtettem szólni és ez volt az első alkalom egyébként is. Bezzeg neki nem kell szólnia nekem, hogy hol van. Az nem számít, hogy én mennyire aggódom érte minden egyes alkalommal mikor a Tomannal van. Jó, a vita közben én is túlzásba estem, amikor elmondtam, hogy sosem tudom hol van és jól van egyeltalán, de igazam volt benne.

Már 3 napja nem szólunk egymáshoz és nem is találkoztunk. Gondoltam ha majd mind a ketten lenyugodtunk beszélni fogunk, de ő még mindig haragszik. Én már békét szeretnék kötni vele, de ő nem hajlandó, szóval még mindig nem békültünk ki. Viszont nekem már hiányzik és nagyon is vele akarok lenni. De makacs és nem akar megbocsátani.

Hinával és Emmával töltöttem a délutánt, hogy legalább ne gondolkodjak egész nap Manjiron. Már nekik is elegük van, hogy külön vagyunk, főleg szegény Emma, de jelenleg Manjiro az aki nem tesz semmit és nem én.

Mielőtt haza mentem volna lementem a partra és ott sétálgattam egy kis ideig. Minden olyan nyugodt volt és kól eset kicsit semmire sem gondolni.

"Elnézést, nem láttalak." mondta egy srác aki nekem jött.

"Semmi baj." mosolyogtam rá és mentem tovább, nem zavartatva magamat.

"Mit keresel itt ilyen későn?" kérdezte, mire teljesen meglepődtem, hisz nem állt szándékomban egy vad idegennel beszélgetni.

"Most minden olyan csendes és a gondolataim is lenyugodtak."

"De egy hozzád hasonló fiatal lánynak nem kellene ilyenkor egyedül lennie."

"Meg tudom magam védeni annyira mennyire szükséges."

"Kurokawa Izana vagyok és te?"

"Miyagawa Sora. Örültem a találkozásnak Kurokawa-kun."

"Én is Sora-chan."

Rendes fiúnak tűnt és nem véltem felfedezni semmi hátsó szándékot, így szívesen beszéltem vele akkor is ha egy vad idegen.

A partról haza felé indultam, mert egyre hidegebb volt már. A nyakláncomat szorongatva kattant valami és Manjiro felé vettem az irányt. Ha szakad, ha esik, de ki fogok békülni vele, mert nem akarom elveszteni egy ilyen kis semmiség miatt. Ő az én hősöm, ő sem hagyhat el, hisz egyébként is megígérte.

Annyira siettem, hogy majdnem elütött egy autó, de csak majdnem. De helyette egy csomó embernek neki mentem és pluszban még egy ajtónak is. Viszont az nem az én hibám volt, mert hirtelen kinyitották én pedig nem tudtam kikerülni.

Elég csapzottan sikerült Manjirohoz érnem, de legalább a dühöm nem csillapodott és ugyan úgy meg akarom mondani neki, hogy hiányzik és mekkora egy idióta.

"Sora-chin? Jól vagy?" nyitott ajtót Manjiro és kezdett aggódni ahogy meglátta mennyire ki vagyok fáradva.

"Nem! Nagyon nem."

"Sora-chin mi a baj?"

"Te! Te vagy a legnagyobb bajom."

Manjiro kicsit lesokkolodott, hogy miért vagyok ilyen ideges és mégis mi bajom van pontosan. Viszont én egy szó nélkül a szobájába mentem és leültem az ágyára.

"Manjiro hiányzol! Elmondhatatlanul hiányzol, de te még véletlenül sem keresel, pedig nem vesztünk össze olyan nagyon! Csak mindketten túlzásba estünk, de itt az ideje a békének!"

"Kérlek Manjiro, bocsáss meg nekem, mert elég volt nekem ennyi távol lét tőled."

"Sora-chin igazad van, de-"

"Nincs semmi de. Ölelj meg és mond, hogy szent a béke."

"Sajnálom Sora-chin. Csak.. Ha bele gondolok, hogy bajod eshet azt nem bírnám ki és igazad volt abban amit akkor mondtál."

"De ezen ne gondolkodj Manjiro, mert nem lett semmi és nem is lesz, mert te mellettem vagy. És te vagy a hősöm aki mindig megment mikor szükségem van rá."

"Sora-chin pont ez az. Mi van akkor ha nem foglak tudni megmenteni?"

"Olyan nem lesz. Te mindig velem vagy mikor kell."

Mivel Manjiro továbbra is aggódott, így gondolkodás nélkül felhoztam azt az estét. Eddig még sosem beszéltem róla neki, mert utálok erről beszélni, de most már itt az ideje.

"Megmentettél mikor annak az épületnek a tetején álltam és segítségért kiáltottam, mégha csak magaban is. Te erőt adtál ahhoz, hogy minden nap túl éljek, mert találkozni akartam veled még egyszer."

Manjiro türelmesen hallgatott, én pedig egy nagy levegőt vettem mielőtt kimondtam volna, hogy miért akartam öngyilkos lenni az nap.

"A nevelő apám megerőszakolt. Ha te nem mentettél volna meg, akkor nem lett volna erőm ahhoz, hogy nap mint nap felkeljek."

Manjiro szemei nagyra nyíltak, mert azt hiszem nem erre számított. Viszont az emlékek hatására elkezdtem sírni, ő pedig magához ölelt.

"Szóval Manjiro kérlek ne veszekedjünk többet."

"Ahogy szeretnéd Sora-chin. Megígérem, hogy vigyázni fogok rád és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled."

Fantasztikus érzés volt megint Manjiro karjaiban lenni. Ismét biztonságban éreztem magam és, hogy olyan helyen vagyok ahol tényleg szeretnek. Mert ő az egyetlen aki így szeret. Elképzelni sem tudom milyen lenne nélküle az életem, de ebbe nem kell bele gondolnom, mert ezt sosem fogom megtapasztalni.