Sorsszerű csapás

| 10. rész |

Pár másodpercig az értesítést néztem, majd rányomtam a megerősítés gombra.

Mostantól ismerősök vagytok. - írta ki a telefonom.

Nem sokat foglalkoztam ezzel, így inkább válaszoltam Anettnek.

Szia, igen jól vagyok.
Most jó neked a hívás?
Lenne mit mesélnem...

Amíg a legjobb barátnőm visszajelzésére vártam, a hajamról levett vizes törölközőt visszavittem a fürdőszobámba. A falon lévő tükörbe pillantva eligazítottam a hajam, majd visszamentem a szobámba. A telefonom épp ekkor jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Anett
Persze csajszi, máris hívlak!

Alig telt el egy másodperc, már csörgött is a kezemben tartott mobilom, így csak el kellett húznom a kis zöld ikont.

- Szia - köszöntem neki kicsit hangosabban, miközben kihangosítottam a hívást.

- Hellobello csajszi - dalolta vidám hangján. - Na mesélj, miújság? Hová lettél a temetésről?

Most először éreztem azt, hogy fesztelenül tudok majd vele beszélni, hogy nem kell attól tartanom, vajon apa mikor jön be a szobámba, és kezd el molesztálni, vagy ordibálni velem.

- Nem éreztem jól magam, így mielőtt pánikrohamot kaptam volna, leléptem - válaszoltam, de így kimondva abszolút nem hangzott olyan jól, mint amikor cselekedtem. - Nagypapa sírjához mentem - suttogtam fél hangosan, mielőtt reagálhatott volna bármit az előző mondatomra.

- Oh, szívem. Ne haragudj, hogy nem mentem utánad.  Megint meséltél neki? - kérdezte komoly, mégis lágy hangon.

Pontosan tudta, hogy mi történt nagyapával, hiszen ezt a részét a családi életemnek elmeséltem. Azt is elmondtam neki, hogy néha-néha beszélek hozzá, és ettől valahogyan jobban érzem magam. Eleinte azt hittem, hogy bolondnak fog tekinteni emiatt, de teljesen jól fogadta. Örült annak, hogy megosztottam vele ezt, én pedig boldog voltam amiatt, hogy volt, amit elmondtam neki. Ezzel egy cseppet enyhült az akkori rossz érzés bennem.

- Persze. Tudod... - kezdtem, de egy rövid időre elhallgattam, s csak aztán folytattam -, megkönnyebbültem. Habár sosem válaszol, mert miért mondana bármit is? - Nevettem el magam kínosan. - De úgy érzem, hogy hallja, amit mondok neki.

- Biztos vagyok benne, hogy így van. És örülök annak, hogy jót tett - mosolygott rám halványan a kamerán keresztül.

Viszonoztam a mosolyát, miközben bemásztam az ágyamba, és magamra tekertem a puha, bordó színű plédemet.

- Hazaérve nagyi felvetett valamit, amin elkezdtem kattogni - folytattam a mesélést a levegőbe bámulva. - Szeretné, ha pszichológushoz járnék, vagyis járnánk. Lilla is. Ő jó ötletnek tartja ezt, én azonban kevésbé. Egy idegennek beszéljek a gondolataimról, a bajaimról? Még a nagyinak, vagy Lillának se vagyok hajlandó ezekről a problémákról beszélni.

- De nekem képes vagy elmondani. Figyelj, habár én csak nem rég tudtam meg az életedben történt dolgokat, de egyetértek nagymamáddal. Rengeteg traumán mentél keresztül, amit nem hogy egy gyerek nem tud feldolgozni, de egy felnőtt se. Nem szégyen az, ha pszichológushoz jársz, vagy ha szükséged van segítségre - nézett mélyen a szemembe, tudatva velem, hogy komolyan gondolja, amit mond.

- Nem tudom, ezt még át kell gondolnom - tűrtem el a szemembe hulló vöröses tincsem.

Mielőtt Anett válaszolhatott volna, hangosan pittyent a telefonom, jelezve, hogy érkezett egy üzenetem.