Hogy is lenne... Persze, hogy is lehetne...

A sötétségben

Sötét volt a szobában, éjfél előtt pár perccel lehetett. Még mindig nem tudtam elaludni, csak feküdtem és zakatoltak a gondolataim. A plüss kutyámat kerestem az ágyon a sötétben tapogatózva: - francba, biztos megint leesett. - gondoltam, majd gyorsan a telefonom után kezdtem tapogatózni, hogy valami fényt teremtsek a kollégiumi szobában, ahol ilyenkor már rég lekapcsolták az áramot.
- Hová tehettem...? Megvan! - gyorsan bekapcsoltam rajta a zseblámpát, közben megnézve mennyi az idő. 23:59 volt, levilágítottam az ágyról és megláttam a plüss kutyusom amit kerestem. Utána nyúltam, de ekkor halk morajra lettem figyelmes. A folyosóról jött. Különös, hisz ilyenkor már nem lehet folyosón tartózkodni s ugyanis, ilyenkor már mindenki alszik. Jó esetben ugye... Majd újabb hangokra lettem figyelmes. Először egy köhögés majd halk szitkozódás. Ismerős volt ez a fajta köhögés: dohányos köhögés. Felkeltem az ágyból s az ajtóhoz lopakodtam, halkan, nehogy a szobatársaim lányok felkeljenek. Az ajtóhoz lapultam és hallgatóztam. Sóhajok, majd megint a jól ismert köhögés, majd mintha elkezdett volna valaki beszélni, persze csak halkan, suttogva. És olyan volt mintha magában beszélne, mintha egyedül lenne. Elképesztően furdalt a kíváncsiság: - kikell nyitnom az ajtót... de nem! Nem szabad! Mi van ha csak a nevelő az, és akkor jajj nekem! - zakatoltak a gondolataim, de a kezem már a kilincsen volt. Majd egy hirtelen jött gondolat, s már kint is voltam a folyosón. Végig néztem. Sötét volt. A hűtők működésben voltak. Majd telefonommal végig világítottam a hosszú kollégiumi folyosón és megláttam egy alakot. A fiúk oldalán volt, azaz a folyosó másik végében. Magam se tudom miért, de nagyon halkan, lopakodva elindultam arra felé. Minél közelebb értem az alakhoz, annál jobban éreztem valamit. Valamit... valamit amit nem tudok megfogalmazni jól, ezt érezni kell. Egyszerre voltam kíváncsi és egyszerre féltem nagyon, mégis az az erő amit éreztem ahogy egyre közelebb érek az nagyon izgalmas volt: elgyengülés mégis hatalmas erő. Talán így tudom megfogalmazni. Majd ott találtam magam a fiúk folyosóján s egyre közelebb voltam az alakhoz, aki nekem háttal a kanapén ült, néha felköhögve, görnyedten. Odavilágítottam és megláttam: - Nem! Az nem lehet! Biztos csak képzelődöm, hallucinálok!
- Ki az? - suttogtam megijedve. Az alak felém fordult s mostmár biztosan láttam... de nem! Olyan nincs, Ő? Itt? Hiszen már 27 éve meghalt! Pont annyi ideje amennyi idősen! Meghalt, és nincs köztünk! Nem lehet, én biztosan hallucinálok vagy álmodom! Különben is, nem normális dolog ilyenkor a kollégium folyosóján sétálgatni, hiszen ez tilos, kimenő megvonást fogok kapni ha rajta kapnak.
Majd az alak válaszra nyitotta a száját:
- Kurt vagyok. Kurt Cobain. - álltam és álltam, tátott szájjal, majd arra lettem figyelmes, hogy kiejtem a kezemből a plüss kutyám. Szóval mégis ő az... de az hogy lehet?