Az osztálytalálkozó

11.

MARION

Miután elmentek a csajok megfogtam a kávém és kiültem a teraszra. A nap sütötte az arcom, miközben iszogattam a kávém és a környéket pásztáztam a tekintetemmel. Jól esett úgy kiülni a napra, hogy közben azt viselek, amit akarok, és közben nem bámul sem a szomszéd, sem valami perverz az utcáról.

Láttam Felicia hogyan nézett rám, mennyire kellett küzdenie, hogy levegye a testemről a szemét, de csak szórakozni akartam vele, nem azt, hogy elrohanjon. Valószínűleg most kerülni fog, mert azt hiszi, ki akarok vele kezdeni. Ezek a nők... sosem értik a viccet. Mindent komolyan vesznek.

Élveztem a csendet, hogy nem robognak autók körülöttünk, hogy nem nyomják a dudát, mint az ökrök, csend és nyugalom volt, hét ágra sütött a nap, a kávé tökéletes volt, pont, ahogyan szeretem.

A telefonom már csak megszokásból hoztam magammal, most is elővettem, hogy megnézzem hány óra, és hogy valami csoda folytán nem termett-e ide térerő, de semmi. A két szerelemem feszített csak a háttérképemen, amin elmosolyodtam. Hiányoznak, de őszintén szólva jól esik egy kis nyugalom.

- Csak azt ne mondd, hogy cuki üzenetet kaptál! – hallottam egy női hangot, azonnal lezártam a telefont és az éppen kilépő személyre néztem.

Marjorie egy egyszerű farmer rövidnadrágban és fehér trikóban egy pohár narancslével a kezében lépett ki, így jobban megnézve egészen formás a teste.

- Mit meg nem adnék érte! – dőltem hátra egy sóhaj kíséretében, ittam még egy kortyot. – Nem kávézol? – böktem az italra, amit a kezében szorongatott.

- Nem. – megrázta a fejét. – A gyümölcs sokkal nagyobb energiát ad nekem. – rántott vállat és tisztes távolságban ült le mellém.

- Azt akarod mondani, hogy egy gyerek mellett nem fogyasztasz koffeint? Hogy csinálod? – elképedve néztem rá, mindketten nevettünk.

Kisimított egy kósza hajtincset a hajából, majd ivott egy korty narancslevet. Láttam a szemében, hogy valami nem stimmel vele, talán nem akart a gyerekekről beszélni, amit nem értettem, hiszen minden anya imád a gyerekeiről beszélni.

- Nincs titkom. – ismét megrántotta a vállát. Próbált túl lazának tűnni, de látszólag feszült volt a közelemben.

Talán ideje lenne felvennem valamit, még a végén azt gondolják én is olyan nőcsábász vagyok, mint Micah.

Elmosolyodtam, kiittam a kávém maradékát és felmentem az emeletre felöltözni, és elvégezni még néhány tennivalót. Így mire végeztem mindennel már szinte mindenki lent volt a konyhában és elkezdődött a sürgés-forgás. Még azt sem volt időm jobban tanulmányozni, hogy ki mit visel, nem volt időm lopott pillantásokat vetni se cicikre, se fenekekre, ugyanis Margaret befogott rántottát sütni, miközben ő kivonszolta magával a hulla fáradtnak tűnő Felicia-t a kertbe salátát szedni.

Észrevettem, hogy Felicia kerüli a tekintetem, ahogyan azt is láttam, hogy az a bizonyos fény, a huncutság fénye, amit reggel láttam a szemében eltűnt, amikor meglátta a laza inget rajtam. De ezt figyelmen kívül hagytam, és azt leszámítva, hogy vetettem rá egy halvány mosolyt nem törődtem vele tovább, minden figyelmem a tojásra szenteltem, hogy bebizonyítsam ezeknek a nőknek, hogy a férfiak igenis tudnak főzni, és nem csak a ház körüli munkához értünk, meg ahhoz, amihez szükség van egy kis erőhöz is.

A többiek zöldségeket vágtak, valaki terített, mindenki megtalálta a számára megfelelő feladatot, persze egyiküknek sem jutott eszébe átvenni a fakanalat tőlem.

- Hé, szakácsúr, mikor lesz már kész az a rántotta? – vetette oda a kérdést Margaret.

- Ja, megvárod, ameddig fekete lesz, vagy mi?! – bökött oldalba Jill.

Bírtam a beszólásait, vagány csaj volt. Talán ő volt az egyetlen, akivel nem állna szándékomban sosem szórakozni.

- Csak a te kedvedért! – bájosan rámosolyogtam.

Miután elzártam a gázt mindenki asztalhoz ült és elkezdtünk enni. Mindenki itt volt, kivéve Micah. Talán aggódnom kellene, hogy merre van, hogy miért nincs még itt, de nem volt kedvem ezen agyalni. Figyelmeztettem tegnap, ezenkívül pedig felnőtt ember, nem parancsolhat neki senki és nem is tilthatok meg semmit.

- Micah? – kérdezte zavartan Marjorie.

- Felmegyek, megnézem mi van vele. – álltam fel.

Tudtam, hogy mindenki ezt várta el tőlem, hogy ugorjak és nézzek rá a szétesett seggére. A lányok valamiért nem igazán szeretik megnézni, hogy mi van egy hozzájuk nem közelálló fiúval.

A régi osztálykirándulásokkor is ez volt. Valahányszor egy fiú berúgott és rossz állapotba kerültek a lányok felszívódtak, mintha semmi közük nem lenne az egészhez és otthagytak minket – akik sokszor még rosszabb állapotban voltunk. Emlékszem egyszer megkérdeztem Jillt mi náluk ez a dolog, azt válaszolta: mi nem szeretünk intim pillanatokba kerülni, vagy valami ilyesmit mondott. Nyilván az is annak számított, amikor benyitsz egy srác szobájába, miközben fogalmad sincs mit csinál, mit visel.

Őszintén, még én is tartottam a zárt ajtó mögötti állapottól.

Elég sokáig voltam ébren tegnap, csak Margaret és Felicia szobájához tartozik külön mosdó, mi többiek osztozunk a folyosó végén lévőn, én pedig illedelmes módon magam elé engedtem Marjorie-t, ő pedig vagy fél órán keresztül ki sem jött. De nem hallottam, hogy Micah visszajött volna, szóval nem lehetett annyira szétesve, ha csendben feljött az emeletre és elvonult a szobájába.

Benyitottam. A szobában félhomály uralkodott, a függönyök be voltak húzva, az ágy megvetve. Bosszúsan léptem oda az ablakhoz és húztam el a függönyt, hogy világos legyen. Sehol senki. Még a táskájából sem pakolt ki, mintha azóta, hogy megjött volna és letette volna a táskát az ajtóba nem is lett volna a szobába.

Még idegesebb lettem, mint voltam. Benéztem a közös fürdőbe, ott sem volt.

Hol a fenében van?

Nem, nem, nem fogja elrontani ezt a kis szabadságomat, nem hagyom!

Talán kissé túl hangosan csaptam be magam után az ajtót, mert amikor visszaértem a konyhába és leültem a helyemre mindenki furán nézett rám, és a beszélgetés is elhalt.

- Mizu? – könyökölt az asztalra Jill.

- Nincs itt. – rántottam vállat.

Mindenki megdermedt, Felicia megállt rágás közben. A hangulat végképp megfagyott.

- Majd előkerül. Biztos szétcsúszott tegnap. – legyintettem.

- Nem kéne megkeresnünk? – kérdezte Margaret.

- Én ugyan nem fogom arra pocsékolni az időm, hogy őt keressem. – rántottam vállat.

- Így van, én sem. – tette karba a kezét Peggy, majd folytatta az evést.

Mindenki más így tett.

Senki sem foglalkozott tovább vele két percnél. Senki sem azért jött ide, hogy őt babusgassa.

Senkinek nem fontos.