Az osztálytalálkozó

14.

MARJORIE

Én voltam a leggyorsabb, aki megkaparintotta a közös fürdőt. Igyekeznem kellett volna a fürdéssel, de valójában örömmel húztam el az időt. Egyrészt borzasztóan jól esett a hosszú séta után a langyos víz, másrészt kissé élveztem Jill nyávogását az ajtó túloldaláról. Úgy látszik nem csak én nem bírom már a strapát, a túra őt is kellően megizzasztotta, még az arca is piros volt, amikor visszaértünk.

Nem bajlódtam a hajszárítással, olyan fülledt meleg van kint, hogy öt percen belül megszárad majd, bár szívesen húztam volna még az időt, de az már túl feltűnő lett volna.

Egy lágy térd alá érő fehér szoknyát vettem fel, ami elég lenge volt ahhoz, hogy alá fújjon a szél, de nem néztem ki benne úgy, mint egy öregasszony, vagy mint akinek már van egy gyereke.

A pára, amit magam után hagytam kiszivárgott az ajtón, ahogy kiléptem és szembetaláltam magam Jillel, aki már ott lihegett a küszöbön.

- Megszültél odabent, vagy mi? – kérdezte, de nem várta meg a válaszom, kikerült és besurrant a fürdőbe.

Nem bírtam megállni, hogy ne forgassam meg a szemeim. Nem értettem, mi nála ez a szüléses-gyerek duma, de igazából nem is érdekelt. Nem vettem már fel ezeket a dolgokat, nem vagyok 16 éves, aki igaz sosem mutatja ki, ha valaki megbántotta őt, de közben magában napokig bánkódott a dolgokon.

Nem foglalkoztam már jó ideje más véleményével, csak saját magammal. Nekem megfelel az életem, nekem nincs szükségem házasságra ahhoz, hogy szeretve érezzem magam és biztonságban, na meg, hogy gyereket vállalhassak. Ha valakinek ez ennyire fontos, akkor a saját életében úgy fogja intézni a dolgot.

Hasonló gondolatokkal mentem le a földszintre, ahol a nappaliban Felicián kívül szinte mindenki ott volt. És Micah-n kívül persze.

- Még mindig nem került elő? – kérdeztem, miközben a dohányzóasztalon álló vörösborból töltöttem magamnak egy kicsit és leültem egy fotelbe a terem sarkába.

- Mármint Micah? – kérdezte Marion összeráncolt szemöldökkel.

- Eltűnt rajta kívül még valaki? – kérdeztem értetlenül.

- Nem tűnt el. – rázta meg a fejét rosszallóan. – Biztosan csak feltűnési viszketegsége van, ezért távozott egy fél napra.

- Aha, de már fél öt van. – nézett a karórájára Peggy.

- Jaj, hagyjátok ezt abba! – Marion megfogta a fejét és felállt, az italát a kezében szorongatva lépkedett az emelet felé. – Ha annyira aggódtok érte menjetek és keressétek meg! Én magasról leszarom hol van és mit csinál, oké? Lehet, hogy már le is lépett, mert megunt minket.

Mindenki csendben maradt. Marion arca elvörösödött, megrázta a fejét, mintha csak minket szidna a gondolataiban, majd elvonult az emeletre.

Senki sem értette, hogy mi a baja, csak értetlenül pislogtunk egymásra. Kissé felemelte a hangját, mintha veszekedni akart volna velem, amiért megemlítettem őt. Látszólag rajtam kívül senkit sem érdekelt, hogy mi van vele. Talán csak én vagyok ilyen gondoskodó, mert már van gyerekem? Nem, hiszen pont Marion a másik szülő, és éppen ellenkezőleg gondolkozik erről az egész kialakult helyzetről.

Úgy döntöttem, én sem foglalkozom vele. Ha valakit aggasztani fog a hiánya, majd elmegy és megkeresi. Nem fogom felkutatni a környéket egy férfiért, akinek felelősségteljesen kéne gondolkodnia. És ezt szintén nem fogom megtenni a másik férfi helyett, akire ennek ugyanígy igaznak kellene lennie.