Az osztálytalálkozó

16.

JILL

Azt hittem, csak szívatnak minket ezzel a Micah megölte magát dumával. Hogy lehet valaki akkora barom, hogy eljön ide és kinyírja magát? Miért nem tudta megtenni ezt a múlt héten? Tönkreteszi a szabadidőnket, a kedvünket, mindent. Itt volt a lehetőség, hogy újra ennyi év után együtt lehessünk, bulizhassunk egy kicsit, de nem, neki mindent el kell rontania.

Amikor Felicia kivonult a verandára tudtam, hogy neki annyi mára. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva az italhoz. Nem úgy, mint én és Marion, akik még azután is adogattuk egymásnak az üveget.

- Valamit el kell mondanom. – kezdte, amikor a kezébe adtam az üveget. – De ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni, oké? – nézett rám szigorúan, csak ezután ivott bele a piába.

- Oké.

Megemelte a szemöldökét. Olyan furán nézett ki, kifejezetten szarul. Az ingét kigombolta felül, a haja csapzott volt az esőtől, a vászonnadrágja átázott és sáros lett, úgy nézett ki, mintha legalább egy hete nem aludt volna, a tekintete üveges az alkoholtól, arca gondterhelt, mint aki nem tudja hogyan fogalmazza meg azt, amit mondani készül.

- Szerintem... - sóhajtott, még egy nagy kortyot ivott. – Szerintem nem megölte magát.

Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Annyira nyugodt akartam maradni, nem kibillenni az egyensúlyomból, ahogyan azt ígértem, és olyan baromira nehéz volt.

- Miből gondolod? – annyit engedtem magamnak, hogy összeráncoljam a homlokom.

- Sok ilyet láttam már. – rántott vállat. – Képeken, tudod. És sok sztorit hallottam. Szinte biztos vagyok benne, hogy itt valami bűzlik.

- Jó, és mégis miért? Mi a bizonyíték? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy most kivételesen nem nagyképűsködni akar a munkájával, hanem éppen próbálja a sok évnyi tapasztalatot valahogyan a hasznára fordítani. És jól csinálja.

- Először is, nem láttam semmit alatta. – nem nézett rám, csak maga elé a földre. – Tudod, amire fel tudott volna állni. – tette hozzá.

- Aláírom, ez fura. Nem tudott felmászni valamire? – találgattam.

- A pajta közepén? Nem. – rázta meg a fejét. – És van még valami. – emelte fel az ujját.

- Hajrá!

- Az ajtó kulcsra volt zárva. Kívülről.

Bólintottam. Hagytam időt magamnak, hogy ezt feldolgozzam. Nem zárhatja be kívülről az ajtót, az valóban lehetetlen. És nem mászik fel sehová.

- Azt akarod mondani, hogy valaki megölte? – kérdeztem halkabban.

Marion most nem egy, hanem sok kortyot ivott az üvegből. Ekkor hallottuk meg a csattanást. Az ajtó felé kaptuk a fejünket, majd egymásra néztünk. Ő gyorsabb volt, mint én, azonnal felpattant és kifelé vette az irányt.

Nehezen én is feltápászkodtam a földről. Talán kissé kemény ez a pia.

Felkapcsoltam a kinti villanyt, ami megvilágította a földön guggoló Marion-t.

- Hé, semmi baj! – csitította Feliciát, aki a földön feküdt.

Kuncogtam. Nem tudtam visszatartani. Marion megvetően nézett rám, nekem pedig meg kellett támaszkodnom az ajtófélfában.

- Mi van? Ez vicces.

Marion megrázta a fejét és segített a bénácskának felülni, majd felállni, végül, mint egy szaros porcelánbabát bekísérte a házba. A lépcsőn felbotorkáltak, majd senki sem jött le többé.