Az osztálytalálkozó

17.

FELICIA

- Ez meg mi volt? – fordult felém Margaret, miután elsétáltak mellettünk az öregek és Marion, aki kikísérte őket az autójukhoz, majd még pár percig nézte, ahogy távolodnak.

- Fogalmam sincs. – válaszoltam tanácstalanul.

A többiek is hasonló arcot vágtak, senki sem tudta miért nem említette Marion az öngyilkosságot, talán még segíthettek is volna valamiben.

Vagy miért nem mondta, hogy igazából nincs szükség semmire, mert elmegyünk? Ennyinek kellett volna lennie az egész osztálytalálkozónak, amit sajnálatos módon tönkretett egy haláleset. Néha olyan érzésem van, hogy ők ezt már el is felejtették. Ma reggel már mindenki úgy viselkedett, mintha a tegnapi nap csak valami durva buli lett volna. Én is úgy tettem, mintha nem rettegnék azután, ami a verandán történt. Nem meséltem el senkinek, mindenki abban a hitben él, hogy csak megcsúsztam a vízen, ami igaz is volt, csak éppen azért estem el, mert halálra rémített egy alak, aki mögöttem volt. Jézusom, olyan közel... és mondott is valamit...

Csak részletekre emlékszem. Főként, mert sokat ittam, de az sem segített, hogy keményen csattant a fejem a fán. Még jó, hogy ezen Jill olyan jól szórakozott.

Marion száguldott el mellettünk.

- Hová mész? – szólt utána Marjorie.

- Iszom valamit. Talán nem szabad? – fordult vissza Marion széttárt karokkal és folytatta útját a ház felé.

Összenéztünk Margarettel, majd mi is bementünk. Jill és Marion éppen egymás mellett álltak a konyhában, mindketten poharat szorongattak a kezükben és valamiről fojtottan beszélgettek, de amikor megláttak minket elhallgattak.

Igen, mindenkinek feltűnt, hogy ma különösen sokat sustorognak ők ketten, és mindenki érzi, hogy valamit titkolnak előlünk, csak senki sem akar rákérdezni. Margaret mindenkinek töltött egy pohár bort és letelepedtünk a verandára, többen a lépcsőn ültek. Én beszorultam Jill és Margaret közé a padra. Minden olyan békésnek tűnt, halkan beszélgettünk az öregekről, miközben tűzött ránk a nap, látszólag mindenkinek nagyon melege volt, de senki sem foglalkozott vele.

- Miért nem mondtátok el nekik? – kérdezte halkan Marjorie. Nem kellett kifejtenie, mire céloz.

- Mondtam már, hogy elintézem. – felelte Marion, aki mellette ült a lépcső másik oldalához húzódva.

- Tudniuk kellett volna. Hívhatták volna a rendőrséget, vagy ilyesmi. – töprengett, miközben a kezeivel szórakozott az ölében.

- A rendőrséget? Te megőrültél? – kérdezte Jill, kissé megugrottam a hirtelen haragjától.

- Miért? – ezzel rögtön felkeltette az érdeklődésem.

- Mert... Marion azt mondta, elintézi, nem? Mit aggódtok? – hátradőlt, kissé szétnyitotta a lábait, maga a megtestesült lazaság, kár, hogy ezúttal csak megjátszotta.

- Miért érzem úgy, hogy már csak engem bánt ez a dolog? – pattant fel Margaret. – Itt vitatkoztok, miközben Micah még ott lóg a fészerben! Nem kéne leszedni, betenni valamibe és elvinni innen, hogy a családja meggyászolhassa, eltemethesse? – kissé felemelte a hangját. – Itt ül mindenki és issza a hülye italát, miközben valaki meghalt, tessék, Felicia, kimondtam, meghalt, és nekünk tennünk kéne valamit, de csak itt tökölünk, mint valami kisgyerekek!

Nem gondoltam, hogy pont Margaret lesz az, aki elsőként kiborul, inkább kinéztem volna, hogy Peggy veszti el a fejét, vagy éppen én. Most pedig itt áll kipirult arccal, hosszú barna haját lengeti a lágy szél, narancssárga topjában és fehér rövidnadrágjában, valamint a cuki szandáljában szinte senki sem tudja komolyan venni a kirohanását. Még ezt is olyan kedvesen, olyan visszafogottan csinálta.