Az osztálytalálkozó

19.

10 évvel korábban

A fiú tudta, hogy valami nincs rendben vele. Különös gondolatok jártak a fejében, amiket próbált elnyomni, próbálta visszafogni az indulatait, de néha nem sikerült.

Elgondolkodott azon, hogy segítséget kér. Ilyenkor rákeresett az interneten a közeli pszichológusok rendelőire, de mindig elvetette az ötletet azzal az indokkal, hogy hamar kiderülne. Itt mindenki ismer mindenkit, nincs szüksége arra, hogy elterjedjen a hír, hogy nem normális. Így segítség nélkül maradt, hiszen nem is tudott mással beszélni erről. Valószínűleg, ha az anyjának elmondta volna kinevette volna és meggyőzte volna őt, hogy semmi baj nincs vele, az apja pedig rossz napjain még meg is ütötte volna.

Nem volt szüksége erre. Aznap mégis valami elszakadt benne.

Peggy egész nap szekálta. Már remegett a keze, amikor kihívták őt matekórán a táblához, hogy oldjon meg egy feladatot. A kréta sikított a kezében, ahogy az egyes számot felírta. Nevetés.

- Még írni sem tud ez a neandervölgyi! – rikkantotta Peggy, amit vad nevetés követett. – Miért van itt? Én már nagycsoportban tudtam krétával írni!

Összeszorította a száját, nem fordult hátra, nem vett róla tudomást. A tanár hiába próbálta lecsillapítani őket, beírásokkal fenyegette, de nem használt.

Folytatták. Nem tudott koncentrálni a feladatra, leblokkolt az agya. A tanárnő is kezdett ideges lenni. A többiek rászálltak a tényre, hogy nem megy neki a feladat. Ezzel kezdték piszkálni. Hülyének és analfabétának mondták.

A fiú arca kezdett piros színt átvenni. Szégyellte magát, hogy így reagál a piszkálásra ahelyett, hogy nevetne rajtuk egyet és menne tovább. De a viccnek is van határa. Számára, és mindenki másnak is van egy határ, amit már nem lehet átlépni.

Az első napokban a viccelődés még valóban vicces volt, gyermeki piszkálódás, amikor még az is szívesen nevetett, aki éppen a „célpont" volt. Haverok között is szoktak viccelődni. Azonban amikor a vicc már személyes támadás, azt már nem tudta elnézni. Már nem csak nevetni akarnak rajta, már meg akarják őt alázni. Megszégyenítik, hülyének titulálják, mindenféle jelzővel illetik.

Néha elgondolkodik, hogy a többiek vajon valóban viccesnek találják, vagy csak azért nevetnek, hogy nehogy ők legyenek a következők?

Elszakadt nála a cérna. Addig próbálta elfojtani magában a dolgot, ameddig ki nem robbant, és talán ez volt az első végzetes hiba. Itt rontott el mindent. Akkor, amikor hátrafordult és teljes erejéből a vörös hajú lánynak vágta a krétát.

Sikoltozás, székek nyikorgása. Vörös vér. Peggy válla vérzett.

Ez volt tehát a végzetes hibája. Mert nem azt gondolta, hogy úristen, mit csináltam, ezt nem kellett volna, hanem azt, hogy miért vagyok ilyen béna, a fejére céloztam!

A tanár kiküldte a teremből, hogy a folyosón várja meg az igazgatót, majd Peggy-hez sietett, aki sikoltozva átkozta a fiút, aki olyan különös mosollyal az arcán nézte, ahogyan zsebkendővel próbálja elállítani a vérzését.

Négy év. Négy évnyi feszültség felgyülemlését adta ki magából. De ez nem volt elég, itt nem állt meg. A folyosó csendjében esküdni mert volna, hogy hallja Peggy és Jill vérének halk kopogását a csempén.

Még akkor is, amikor az igazgató irodájában ült és hallgatta a beszédét, még akkor is az járt a fejében, hogy még több fájdalmat akar neki okozni. Hogy milyen jó érzés volt. A töredékét kapta vissza csak, amit ő és a diáktársai minden nap kénytelenek miatta átélni.

Aznap az apja megverte, amiért kezet emelt egy nőre. Aztán még jobban, amikor a fiú közölte vele, hogy ezt ő is elég gyakran csinálja. Azt mondta, hogy a feleségét joga van nevelni, de neki nincs joga bárkit bántani, főleg nem egy ártatlan lányt.

Egy hétig nem kellett iskolába mennie a felfüggesztés miatt. Egy hét pontosan elég volt arra, hogy a kékes lilás foltok felszívódjanak az arcáról és a hasáról, na meg a teste különféle helyeiről.

Hétfőn, amikor újra mehetett iskolába mindenki levegőnek nézte. Senki nem nézett felé, még Peggy sem. Nem bosszulták meg, nem lett még jobban célkeresztben, hanem egyszerűen levegőnek nézték. Még az osztálylétszám bemondásakor is néhányan egy számmal kevesebbet mondtak.

Fellélegzett, hogy végre vége. Végre nem kell ezt hallgatnia. De nem lett vége valójában, csak őt hagyták békén. Peggy és Jill máson kezdték el levezetni a dühüket. Nem tudta, hogy ennek örüljön, vagy bűntudata legyen.

Csak egy módon lehet ennek vége, és ő elfogadta ezt.

Meg kell halniuk.

Mert néhány ember egyszerűen nem érdemli meg az életet.