Az osztálytalálkozó

21.

JILL

A pánik a tetőfokára hágott. Senki sem találja a mobilját. Micsoda tragédia egy olyan helyen, ahol amúgy sincs térerő.

Azt nem mondom, hogy nem lett volna hasznos, hívhattunk volna legalább segítséget, de így annak is lőttek. Amikor Marion berobbant a házba számon kérni minket, hogy melyikünk vágta ki az összes kereket azt hittem dobok egy hátast. Ő maga egészen feldúltnak látszott, ezért kizártnak tartottam, hogy ő tette volna. Bár ötletem sincs ki tette és miért, nem zavartattam magam. Pár nap és úgyis visszatérnek az öregek, majd ők segítenek.

Ezért csak ültem a fotelbe és iszogattam a narancslevem, amíg a többiek egymást falták. Aztán megérkezett Marion és Felicia. Mindketten vizesek voltak, Marion nem viselt felsőt, ezzel még inkább magára vonta a figyelmet.

- Veletek meg mi történt? – támadta le őket aggódva Margaret.

- Nem látod, hogy nedvesek? – vigyorogtam pofátlanul.

Felicia megforgatta a szemét, de nem tudtam nem észrevenni a pírt az arcán. Zavarba jött, és ez ritka volt nála. Régebben inkább Margaret volt az, akit könnyen zavarba lehetett hozni, őt soha. Bármit is mondtál neki, akár a legintimebb dologról is legyen szó, ő mindig visszavágott valami durvábbal, hogy végül te bánd meg, hogy egyáltalán hozzászóltál.

- Hívtatok segítséget? – kérdezte Marion.

- Nincs meg senki mobilja. – szólalt meg hisztérikusan Peggy.

- Mi az, hogy nincs meg? – Marion kimérten kérdezte, arcán cseppet sem tükröződött meglepettség vagy düh.

- Mit nem értesz ezen? – kérdeztem, amikor szúrós szemmel rám nézett megrántottam a vállam.

- A tied hol van? – fordult Felicia felé.

Elgondolkodott. Gondolom kiélvezte, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli, hogy mit fog válaszolni.

- Nem tudom, utoljára a fészerben volt a kezemben. – felelte. – Talán kiesett a kezemből.

Marion öblös léptekkel indult el ki. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy visszajöjjön. Izzott bent a levegő, már csak egy rossz mozdulat kellett volna, hogy kirobbanjon a harmadik világháború. Pár perc múlva Marion visszatért, üres kézzel.

- Nincs ott.

- Oké, ne szórakozzatok már! – csattant fel Marjorie.

- Ki szórakozik? – sikkantott Peggy. – Engem te ne gyanúsítgassál!

- Csak az veszi ennyire magára, aki tud is valamit! – vágott vissza.

- Elég lesz, ezzel nem értek el semmit! – nyugtatta le őket Marion.

Csend lett. A két lány maga elé bámulva álldogált, miközben Felicia elmormolt egy „elmegyek zuhanyozni" mondatot, majd felbattyogott az emeletre.

Marion töltött magának whiskyt, majd leült a kanapéra. Senki sem szólt semmit, mindenki elvonult. Csak mi ketten maradtunk. Bementem a konyhába egy üveg vodkáért, amit még Micah hozott és hozzátöltöttem a narancslevemhez, aztán visszamentem a helyemre.

- Szerinted ki az? – kérdeztem halkan. Marion nem emelte rám a tekintetét, továbbra is maga elé nézett, mint aki túlzottan belemerült a gondolataiba.

- Szerinted tudom? – hangja rideg volt.

- Jól van, nem kell így beszélni! – dőltem hátra, meghúztam a poharam tartalmát.