Az osztálytalálkozó

23.

MARJORIE

Megbántam, hogy ezt a felismerést Peggy előtt mondtam. Hisztérikus rohamot kapott, amit én nem tudtam kezelni. Margaret csitította, Felicia pedig csak állt ott értetlenül, és nézte, hogyan próbál hatni Peggy-re Margaret.

Én pedig bejelentettem, hogy lemegyek inni valamit. Valójában a cigarettás doboz nyomta a mellem, és most mindennél jobban szerettem volna elszívni egy szálat, de persze meg kellett várnom, ameddig mindenki lefekszik, ami még nem a közeljövőben lesz.

Ahogyan elmentem a hatalmas vérfolt mellett összeszorult a mellkasom. Mélyen tudnak érinteni az ilyen dolgok ahhoz képest, hogy nem igen akarom kimutatni az érzéseim. Úgy gondolom, hogy az emberek akkor mutatják meg igazán, hogy mi a gyengepontjuk, ha kimutatják az érzéseiket. Nehéz volt így megtalálnom az életem párját, és igyekszem nem így nevelni a gyermekem, de szerencsére ő ezzel egyetért, vagy inkább megért, hogy miért vagyok ilyen, ahogyan azt is, hogy mitől gondolom így, hogy mi vitt rá arra, hogy ilyen legyek.

Egy pillanatra boldog képek kezdték elözönleni a gondolataim. Jill, ahogy kilencedikbe belép az osztályba, boldogan mosolyogva, reményekkel tele. Megértettem őt, mindketten hátránnyal indultunk az életben, ő a barna bőre miatt, én a félig ázsiai származásom miatt. Azt hittem, emiatt jó barátok leszünk, de ez nem hozott minket össze. Kezdetben beszélgettünk párszor, de mivel én olyan voltam, amilyen, ő inkább Peggy mellé pártolt, és onnantól megkezdődött az uralkodásuk. Már senki sem tudott úgy érvényesülni, ahogyan a barátságuk kezdete előtt. Ha valamire rossz választ adtunk, ők nevettek, ha nem olyan ruhában jártunk, ami menőnek számított, kibeszéltek és lenéző pillantásokat küldtek felénk. Mindenkit lenéztek, senki sem érhetett fel hozzájuk. Jill sportos testalkatához, amit a táncnak köszönhetett és Peggy szépségéhez, amivel az Isten áldotta meg - na meg a drogériák, ahol a sminkjeit vásárolta - sosem érhettem fel.

Azonban ezek az emlékek halványultak, annak ellenére, hogy évekig kínoztak minket. Most csak a mosolyát, a jókedvű nevetését láttam és hallottam.

Megráztam a fejem és továbbmentem. A konyhában Mariont találtam, az asztalnál ült és whiskyt ivott. Biccentett, mikor beléptem. A fura viselkedése ellenére meg akartam kérdezni, hogy van, szüksége van-e segítségre, de csak töltöttem magamnak egy pohár narancslevet és leültem vele szembe. Nem akartam ebéd előtt alkoholhoz nyúlni, nehogy ez a rossz szokás, hogy bármilyen stressz után alkoholhoz fordulok megmaradjon a kis „kiruccanás" után is. Beavattam abba, amire rájöttem annak alapján, amit Peggy mondott.

- Miért feküdt volna le abban a ruhában, amiben egész nap volt? Aztán újra lejött volna? – kérdezte, de magam sem tudtam a pontos választ. Ő okos, bár ugyanúgy egyetemre jártam én is, mint ő, de ő mégiscsak jobban ismeri az embereket, főleg a rosszakat.

- Ez nekem sok. – megmasszírozta a fejét. – Talán... talán tudom, hogy miért ő következett. – nem nézett rám, az asztalt bámulta, mintha éppen visszaemlékezne valamire.

- Hallgatlak. – törtem meg a csendet.

- Rájöttem valamire, amibe őt avattam be először. Szerintem a tettes azért ölte meg, hogy nehogy másnak is elmondhassa. – ökölbe szorult a keze.

- Mire jöttél rá? – a hangomba semmiféle érzelmet nem vittem.

- Ha elmondom, talán te is erre a sorsra jutnál. – szárazon felnevetett. – Én következek. – megrázta a fejét, még mindig hamisan nevetve.

- Azért, mert rájöttél valamire? Ha nem mondod el nekem, talán nem esik bajod. Csak tarts a szád. – próbáltam ötletelni.

- Ez nem így működik. – végre rám nézett. A tekintete ködös volt, a szemei most aranybarnának tűntek, szemébe belelógott egy vörös tincs, amit eszébe sem jutott kisimítani onnan. – Hát nem érted? Mind meghalunk. – lemondóan tárta szét a kezeit.