Az osztálytalálkozó

24.

FELICIA

Felhúztam magam. Az ebéd után még a szobámban fel-alá járkálva sem tudtam teljesen megnyugodni. Hogy képzeli, hogy csak ülni akar és várni, hogy megöljenek minket? Vagy talán azért mondja ezeket, mert éppen ő a tettes? Logikus lenne, hogy nem akarja, hogy küzdjünk, hogy könnyebb dolga legyen velünk. Mindenesetre óvatos leszek a közelében.

Jézusom, nemrég még egy tó fenekén ültem vele! Meg is fojthatott volna! Ezzel a gondolattal jött a felismerés, hogy akkor miért nem tette? Rossz lenne ez a megérzésem? Hiszen volt rá alkalma, olyannyira megbíztam benne, hogy ott ültem vele szembe és csak néztem őt, miközben körülöttünk morajlott a víz. Aztán újra átéltem azt az érzést, amit akkor. Azt a félelmet. Ami megmagyarázhatatlan okból tört rám.

Túl sok minden kavargott a fejemben. Az első éjszakán megjelenő árny az udvaron, a hang a tornácon, a félelem, amit akkor éreztem, mintha valaki folyamatosan figyelne.

Nyitódott az ajtó, Margaret jelent meg a küszöbön.

- Nem zavarok? – kérdezte félénken.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Megvigasztaltad Peggy-t? – vetettem oda a kérdést, miközben az ablakhoz sétáltam.

Csend követte a kérdésem. Legyőztem a késztetést, hogy odanézzek, még mindig ott van-e. Figyeltem a lemenő napot, milyen sárgára, rózsaszínre festi az éget. Gyönyörű volt. Micsoda szadista barom hozott ide bennünket, ilyen gyönyörű helyre, ahol ilyen szörnyű dolgok történnek.

- Talán baj, hogy törődöm az érzéseivel? – kérdezett vissza.

Megrántottam a vállam, amivel azt jeleztem, nem érdekel mit csinál. Valójában így volt, engem csak a képmutatás zavart. Mindketten eljátszották a hattyúk halálát, Peggy Jill miatt, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy valójában egyáltalán nem érdekli, hogy már nem lehet babája. Margaret pedig eljátszotta, hogy törődik vele, vigasztalta, pedig nem is kedveli.

Oké, bevallom, hosszú idő telt el azóta, hogy egy osztályba jártunk, de azért annyi minden mégsem változott. Néhányan ugyanolyan idegesítőek, mint akkor voltak.

- Most úgy csinálsz, mintha nem érdekelne, pedig ezen rágódsz, igaz? – a szavai éles ellentétben voltak a hangjával. A szavak azt sugallták, hogy hazudok, míg a hanghordozása kedves volt, mintha ellágyult volna attól, hogy féltékeny lehetek egy másik lányra, akivel törődik.

Ő mindig is ilyen volt. Néha megtörte a barátságunkat és más lányokkal állt össze, mondván most ő a legjobb barátja, miközben én ezekben az időszakokban magamba zárkóztam. Végül mindig visszatért hozzám. Én tudtam élni nélküle, őt azonban más nem fogadta el, csak én.

- Most úgy csinálsz, mintha valóban érdekelne, mit csinálsz. – rá sem néztem.

- Így akarsz velem bánni egész végig? – odalépett mellém, a vállamra tette a kezét, de elhúzódtam.

Nem tudtam elviselni az érintését, már szinte senkiét sem. Az érintés túl intim lett számomra. Ez olyan, mint amikor a zsúfolt metrón „véletlenül" megérintik a melled. Természetesen elhúzódsz, odébbállsz, mert megalázó, mert illetlenség. Most ugyanez az érzés kerített hatalmába, megalázó volt az érintése, mert én már szakítottam vele. Vége volt a barátságunknak.

- Azt hiszed attól, hogy itt ragadtunk egy időre megbocsátok és minden a régi lesz? Nem lesz. – válaszoltam helyette a kérdésre. – Nézd, nem akarok veled ellenségeskedni, de már a múltkor is tisztáztam, hogy nem leszünk még egyszer olyan barátok. Többé már nem.