Az osztálytalálkozó

25.

13 évvel korábban

Marjorie nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy valaki barátkozni akar vele. Nem csak felszínes, unalmas beszélgetéseket folytatni vele, hanem úgy igazán elmélyülten, amolyan legjobb barát szinten.

Annyit csalódott már tizenhat éves korára, hogy félt bárkit is közel engedni magához, félt megbízni bárkiben, hiszen mindig ott volt az árulás lehetősége.

Azonban a gondolat, hogy neki is lehetne olyan kapcsolata, mint Feliciának és Margaretnek, vagy Peggy-nek és Jill-nek, kecsegtető volt. Pontosan ezt ajánlotta fel neki Sean. Egyre gyakrabban kísérte haza, majdnem minden tesi órán együtt töltötték a pihenőre szánt időt. Néhányan lenézően megjegyezték, hogy össze fognak jönni és ők lesznek az iskola új sztárpárja, de ő ezzel nem törődött. Tudja, hogy Sean nem úgy néz rá, és ő sem rá, nem bánta, hogy a fiú teljes mértékben csak baráti szándékkal közeledett felé.

Minden remekül haladt, Marjorie kezdte elfogadni a helyzetet, hogy új barátja lett, de ez azt jelentette, hogy újra célkeresztbe került az osztályban.

- Na mi van, megérkezett a sztárpár? - vigyorgott Peggy, amikor már a barátságuk második hetét ünnepelhették és egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Csak megforgatta a szemét, Sean pedig nem is reagált semmit, aznap mégsem ült mellé. Egyedül ebédelt, mert a fiú nem ült oda hozzá, nem is látta az ebédlőben. A hetedik óra előtt felvette a táskáját és hátra ment a leghátsó padhoz, majd leült a fiú mellé, aki szúrós szemmel nézett rá.

- Marjorie, drágám, nem látod, hogy nem akar veled lenni? Miért zaklatod, nem fogod fel, hogy kurvára leszar mindenki? - szólt oda vihogva Peggy. - Menj inkább Kínába és hozz nekem egy kis sült kacsát!

Már éppen állt volna fel Sean mellől, amikor az megfogta a kezét és biztatóan megszorította.

- Ne foglalkozz vele! - rázta meg a fejét.

- Miért...

- Majd hazafelé megbeszéljük, oké? - fojtotta belé a fiú a szót, majd elkezdett kipakolni.

Marjorie-nak elege volt, hogy nem csinálhat azt, amit akar, hogy olyan, amilyen. A származása miatt kinézni valakit csúnya dolog, tekintve, hogy Jill a barna bőrével milyen jól beilleszkedett, de ugyanezt egy ázsiai származású lány nem tudja megtenni?

Az anyja azt mondaná, hogy már nem tudnak mást kitalálni, amivel piszkálhatnák őt, hiszen minden rendben van vele. Rendes lány, jól öltözött, okos, mindene megvan, ami a közkedveltséghez kellene, csak ő abba nem gondol bele, hogy ezeknek pont az ellenkezőjére van szükség. Marjorie nem lenne képes másnak ilyet mondani, bántani mást indok nélkül, talán még indokkal sem. A kedvességgel a gimiben senki sem ér semmit. Hiába vagy te kedves, ha más a bunkóságával a földbe tipor.

Alig tudott figyelni az utolsó rajzórán, csak firkálgatott a lapra céltalanul. A tanárúr meg is jegyezte, hogy rossz formában van, mire Peggy válaszolt helyette, hogy csak honvágya van, mire mindenki nevetett. Kivéve a fiút, aki mellette ült.

Hazafelé még egy csomó ideig nem szóltak egymáshoz, mire Sean megtörte a csendet.

- Nem akarom, hogy azért piszkáljanak, mert velem vagy. - jelentette ki.

- Engem nem érdekel, mit mondanak.

- Láttam az arcodon, ne hazudj nekem! - viccelődve oldalba bökte.

- Jó, talán egy kicsit idegesít, de nem bánom, azt mondanak, amit akarnak, csak... csak nem értem, mire jó ez. - sóhajtott.

- Miattam van.

- Milyen öntelt vagy! - nevetett.

- Tényleg. Peggy különösen pikkel rám, főleg, ha valamit csinálok. - most ő sóhajtott. - Ne találkozzunk a suliba.

- Egy osztályba járunk, ha nem tudnád.

- Tudod, hogy értem. Ne is nézz rám, ne beszélj velem, messziről kerülj el az ebédlőben is! - szigorúan nézett a lányra, akiben egy világ omlott össze. - Órák után találkozunk a parkban, amikor már mindenki elindult haza, aztán jöhetünk együtt.

- Nem akarok bujkálni! A barátom vagy, nem valami bűnöző, akit rejtegetni kellene! - felháborodottan mondta.

- Csak... csak egy kicsit. A kedvemért megteszed? - azokkal a cuki szemekkel nézett rá, amikkel úgy nézett ki, mint egy kiskutya, így Marjorie nem tudott neki ellenállni.

- Na jó, legyen! - csattant fel. - De cserébe egy héten háromszor együtt tanulunk és eljössz velem hétvégén bulizni! - emelte fel a mutatóujját fenyegetően.

- Hű, nem is tudom. - gondolkodott. - Na jó, legyen! - utánozta a lányt.

Marjorie úgy tett, mintha semmi baj nem lenne, miközben folytatták útjukat hazafelé. Amikor belépett a házukba és felment a szobájába levert egy cserepes virágot és sírva leült a sarokba.

Miért nem barátkozhat azzal, akivel akar? Sean miért nem akar vele mások előtt mutatkozni? Mert ő más? A származása miatt?

Nem teljesen hitt neki, amikor azt mondta, minden csak miatta van, mert Peggy rá pikkel. Szerinte nem akarja, hogy ő következzen. Marjorie után Sean jönne, akit a legtöbbször észre sem veszik, de amikor előveszik addig szaggatják, ameddig szegény srácnak már csak a csontjai maradnak terítéken.

Magát akarja védeni, nem a lányt. Ezért sírt a sarokban, ezért nem ment le vacsorázni aznap a családjához, akiknek nem is itt kellene lennie. Miért nem maradtak ott, ahová valók? Akkor talán ő is boldog életet élhetne.

Be kellett vallania magának, hogy az életét a szülei tették tönkre, amikor még nem is tudták, hogy ez lesz a vége. Nem szándékos volt, és nem is szabadott volna haragudnia rájuk. Mégis utálta őket emiatt, ahogyan Peggy-t és Jill-t is utálta. Mindenkit utált abban a teremben.

Még Sean-t is, amiért átverte. Azt hitte lesz egy legjobb barátja. Kénytelen azonban belátni, hogy ő is ugyanolyan szemét, mint mindenki más abban az átkozott iskolában.

És senki sem fogja megvédeni őt, csak saját magára számíthat.