Az osztálytalálkozó

26.

MARION

Kudarcot vallottam. A szobámban feküdtem az ágyon, miközben ömlött rólam a víz, és a plafonra meredtem. Nem jött be a tervem, sem Feliciánál, sem a többieknél. Senki sem fog mondani semmit. Még ha az egyikük tette is volna, akkor sem árulnák el. Hiába szorítottam sarokba Feliciát a cikkével, nem rettent meg, nem tárulkozott ki, és még csak egy félreérthető jelet sem adott.

Gyűlöltem, hogy próbálja megváltoztatni a véleményem. Ha én úgy akarom gondolni, hogy nem teszek semmit azellen, hogy valaki kinyírjon, akkor jogomban áll ülni a seggemen és várni, hogy valaki kést döfjön a szívembe, az ő szavaival élve. Ugyanakkor volt valami abban, amit mondott, mégsem tudott teljesen a saját pártjára állítani. Talán ha finomabban csinálta volna, de ő nem arról híres, hogy finoman és kedvesen beszéljen az emberekkel, főleg ha valami problémája van, vagy ütköznek az elveik. Régen tiszteltem őt emiatt, hogy kiállt a véleménye mellett és nem hagyta, hogy bárki lebeszélje őt arról, amit ő már fejben eldöntött, most azonban, amikor mindezt rajtam használja bosszantott. És rájöttem, miért nem szerették őt sokan az osztályból. Peggy és Jill ritkán kötözködtek vele pontosan azért, mert nem félt visszaszólni nekik, Margaret úgy tett, ahogy ő mondta neki, mégis ő volt az egyetlen személy, aki hatni tudott rá valamilyen szinten. Micah meg sem próbált vele komolyabban kikezdeni, pedig ez nála nagy szó volt, szinte mindenkinél bepróbálkozott akkoriban. Marjorie pedig ugyanúgy tartotta tőle is a távolságot, ahogyan mindenki mástól.

Engem pedig már akkor is vonzott, mint egy mágnest. Valamiért tetszett az, hogy ki mer állni a véleménye mellett, és amellett, amit a dolgokról gondol. És neki is tetszett az, aki akkor voltam. Sokáig kerülgettük a forró kását, ameddig kirobbant belőlünk a dolog. Egyszerűen csak megtörtént a csók egy részeges éjszakán, és utána kellően össze is kaptunk. Emlékszem azt mondta, hogy nem kaphatok meg mindent, amit szeretnék. Szemétség volt, hiszen a tehetős szüleimre gondolt, akik valóban mindent megadtak nekem. Azt gondolta, kihívás elé állíthat, hogy küzdenem kell azért, hogy az enyém lehessen, de valójában csak kellette magát. Ő sem volt biztos a dolgában, húzni akarta az időt. És én nem akartam, hogy játsszon velem. Senki sem szórakozhatott akkoriban velem. Elvettem azt, amit akartam, majd ha már nem érdekelt, eldobtam. Kissé olyan voltam, mint most Micah, mármint a halála előtt. Csak én kinőttem belőle, ő pedig abban az állapotban maradt.

És most itt vagyunk, az ágyon fekve kattogok rajta, miközben otthon vár a feleségem, és a gyermekem, én mégis rá gondolok. Soha senkinek nem sikerült ennyire feldühítenie, mint neki ebben a pár napban. Először megütött a pincénél, majd zaklatott, hogy nézzünk utána Micah-nak, végül kioszt, amit senki sem szokott csinálni, vagy inkább nem mer csinálni.

Valójában a dühöm valamiféle szenvedély felé húzott. Meg akartam őt érinteni, de nem úgy mint régen, nem finoman, romantikusan, hanem úgy, hogy tudja, mindig megkapom, amit akarok. És érzem, hogy ő pontosan ezt akarja. Láttam az arckifejezését, amikor flörtölni próbáltam vele, legalábbis burkoltan, hogy azt is hihesse, csak ő reagálja túl. Akkor jöttem rá, hogy ő is emlékszik még azokra az időkre, amikor se veled, se nélküled-est játszottunk a gimiben.

Az azonban teljes más lapra tartozik, hogy ennyi ember előtt kioszt, próbálja megváltoztatni a véleményem. És ez mind Marjorie hibája. Talán elintézhetem, hogy ő legyen a következő...

Megráztam a fejem és elindultam a konyhába inni valamit. Ki kell szellőztetnem a fejem, és mivel Felicia azt javasolta, hogy maradjunk együtt, nem akartam elmenni a háztól. Valamilyen szinten jó érzés volt, hogy én vagyok itt az egyetlen férfi, aki „megvédi" a lányokat, bármennyire is szemétség volt ez Micah-ra nézve. Na nem, mintha vele olyan sokat értünk volna el, ha még élne.

Még a nappaliban összefutottam Marjorie-val, próbáltam nem foglalkozni vele, de ő a körmét rágva bámult ki az ablakon, pedig nem szokott ilyen nyíltan kimutatni bármiféle érzelmet. Az illem azt súgta volna, hogy kérdezzem meg mi a baja, azonban túl ideges voltam rá, amiért ilyen helyzetbe kényszerített minket Feliciával, így végül se szó se beszéd elmentem mellette és töltöttem magamnak whiskyt. Ez az egy dolog, ami segít megőrizni az épp eszemet.

Mikor megfordultam Marjorie már az ajtóban állt.

- Mi van? – talán lehettem volna kedvesebb, de így is megfelelt. A hangom hűvösre sikerült, hogy tudja, hol a helye.

- Felicia elment. – bökte ki. – Már vagy fél órája.

- És? – tártam szét a kezem.

Valójában nehéz volt úgy tennem, mintha le se szarnám merre jár, azonban ez nem így volt. Igenis aggódtam érte, és legszívesebben már most elindulnék, hogy megkeressem őt.

- Mi az, hogy és? – csak a tekintetében lángolt valamiféle megvetés. – Te magad mondtad, hogy mind meg fogunk halni!

- Igaz, ő pedig azt, hogy küzdjünk a gyilkos ellen. Hát, itt az alkalma! – vigyorogtam, majd kikerültem őt és kimentem a teraszra. Útközben elmentem a két lány mellett, akik valószínűleg mindent hallottak.

- Miért nem törődsz most sem azzal, hogy valaki eltűnt? – állt elém Marjorie, miután leültem a verandán.

- Mert meg tudja védeni magát. – adtam egyszerű választ.

- Nem, nem erről van szó, ugye? – a szemei összeszűkültek. – Valami közöd van hozzá? Micah-t sem akartad megkeresni, és most Feliciát sem. Talán ő is holtan fog előkerülni pár nap... - nem hagytam, hogy befejezze.

- Na idefigyelj – álltam fel és olyan közel mentem hozzá, hogy éreztem az émelyítő parfümét. Nagyot nyelt. – Hogy mersz megvádolni azzal, hogy közöm lenne a gyilkosságokhoz? – sziszegtem.

- A gyilkosságokhoz? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Micah-t nem megölték. – zavarosan nézett rám.

- Ó, a picsába, nem ez a lényeg! – a mellette lévő faoszlopba ütöttem, amitől összerezzent. – Kurvára meggyanúsítottál! Talán nem pont te lennél az, aki tette? Hiszen olyan erőszeretettel akarod a másikra kenni. – megnyaltam a szám. – Ismerem a fajtád. Kívülről nem mutatsz semmit, belül háborogsz. Ki tudja, mikre képesek az ilyen beteg emberek...

- Marion, elég! – szólt rám Peggy éles hangon.

Ránéztem, és elléptem Marjorie-tól. Nem azért, mert két hónapig jártam vele, hanem mert Marjorie remegett. És csupán annyit akartam elérni, hogy féljen tőlem.

- Megyek megkeresem a nagyszájút. – indultam le a lépcsőn. – Nem kell segítség! – szóltam vissza félúton a kapu felé.