Az osztálytalálkozó

29.

FELICIA

Lassan nyitogatni kezdtem a szemeim. Homályos volt a látásom, ezért pislogtam párat, de csak a felhőket láttam. A gyomrom liftezett. Ütemesen mozgott a testem, és kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy valaki cipel. A karjaiban.

Kapálózni kezdtem, és érthetetlen motyogás hagyta el szám, amit egy „tegyél le" felszólításnak szántam, de a fogás csak még jobban erősödött. Erős és – feltételezem – izmos karok fogtak közre egy forró testnek nyomva. Már nem azért nem láttam jól, mert ki voltam ütve, a tekintetem a könnyeim ködösítették.

Úgy ütött meg a felismerés, hogy meg fogok halni, mint az imént az idegen. Elhurcol isten tudja hová, ahol senki sem fog rám találni csak napokkal később, és bőven lesz ideje kínozni, még jobban, mint Jill-t.

Harcolnom kell ellene, nem adhatom fel ennyivel. Akármennyire rettegtem, hogy mi lesz velem, ismét kapálózni kezdtem, addig küzdöttem a csapdába ejtő karok ellen, addig forgattam és hánytam a testem ide-oda, ameddig kifordultam a szorításból és lehuppantam a földre.

- Baszd meg, Felicia! – mérgelődött egy ismerős hang.

- Marion? – néztem fel rá tágra nyílt szemekkel.

A könnyeimen keresztül most már ki tudtam venni a vöröslő hajat. Talán tényleg ő lenne a tettes? Akkor most még nagyobb bajban vagyok?

- Mire volt ez jó?! – förmedt rám. – Csak vissza akartalak vinni a házba, tiszta vér a fejed!

Eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni a hasogató érzést a halántékomnál, egészen eddig sikerült is, most viszont, hogy újra a tudatában vagyok a sérülésemnek újfent fájni kezdett. Felemeltem a kezem, de amint a fájó ponthoz értem felszisszentem és úgy döntöttem, hogy nem piszkálom. Lenéztem a kezemre, véres volt.

- Bocs, azt hittem más vagy. – motyogtam.

Marion kissé oldalra döntötte a fejét és úgy méregetett.

- Ne nézz rám így, te sem rögtön arra gondolnál, hogy valaki jött megmenteni! – csattantam fel, már amennyire az erőm engedte.

- Oké, akkor engeded, hogy visszavigyelek a házhoz, vagy tovább botladozol, hátha még egy kőbe bevered a fejed? – tette csípőre a kezét.

Kőbe? Hát persze, mi mással ütött volna le az erdő közepén, ha nem egy kővel! Hm, milyen találékony valaki!

A szavai jutottak az eszembe. Tartsam a szám, különben én leszek a következő. Azaz nem mondhattam el Marionnak, hogy mit fedeztem fel, mert ezzel aláírtam volna a halálos ítéletem.

Körbenéztem, már nem azon az erdős részen voltam, ahol elvesztettem az eszméletem, hanem a domb másik felén, ahonnan indultam. Láttam a ház körvonalait. Nyilván olyan messzire hurcolt, amennyire csak tudott a kis háztól. Ezzel azonban bebizonyította, hogy valójában fontos.

Amint körvonalazódott bennem, hogy másként nem juthattam ide, csak az ő kezei által, ami azt jelenti, hogy hozzám ért, kirázott a hideg és hányinger fogott el. Hozzám ért! Egy hidegvérű gyilkos kezei voltak a testemen! Jill gyilkosának kezei!

- Mi a baj? – kérdezte Marion, majd leguggolt elém. – Biztos agyrázkódás, vagy valami. – nézte meg közelebbről a sebem.

- Biztosan az lehet. – préseltem ki magamból a szavakat.

Marion felemelt. Olyan könnyedén, mintha csak egy karton ásványvíz lennék. Jó tudni, hogy ilyen jó formában vagyok, hogy megerőltetés nélkül elbír. Vagy éppen ő van jó formában? Fura ez a stressz utáni helyzet, ilyen gondolatokkal...