Az osztálytalálkozó

31.

10 évvel korábban

Felicia a tanulásba temetkezett a gyász ellen. A szeretett nénikéje egy váratlan autóbalesetben elhunyt. A temetés után a szűk családi kör összegyűlt szegény Velma kis külvárosi házában, ahol ettek, a felnőttek alkoholt ittak, és mindenki könnyes szemekkel tekintett vissza a régi szép időkre, amikor még Velma a gyerekekkel játszott, vagy a munkahelyén dolgozott és olykor totálisan kimerülve ért haza, de még akkor is kedves és megértő volt mindenkivel, ha szüksége volt valakinek rá. Jó ember volt, szerető feleség, és majdnem anyuka. Már tervezték a babát, de a balesetek olyan hirtelen történnek, olyan kiszámíthatatlanok, és mindig a legjobb emberek járnak rosszul.

- Hogy megy a suli? – kérdezte Felicia-t a nagybácsikája, Rob. Kopasz fején gyöngyözött az izzadság, amit az alkoholnak köszönhet, hiszen kint alig volt több tíz foknál, a nyári vihar jeges szele pedig úgy süvített, mintha mindent és mindenkit el akarna pusztítani, ami és aki az útjába kerül.

- Jól. – válaszolt tömören a lány. – Nem mintha érdekelne bárkit is. – tette hozzá.

Kezdett unatkozni. Semmi kedve nem volt itt lenni, a családtagokat hazugnak gondolta, mert gond nélkül beszélgettek egymással teljesen felesleges témákról, és sztorikról, amiktől Felicia torka elszorult, és a könnyeivel küszködött, de nekik ez meg se kottyant.

- Felicia! – szólt rá élesen az apja. – Viselkedj!

- Ne haragudj, őt különösen megviseli a rossz hír. – kelt védelmére az anyja.

- Ez nem teljesen igaz, amúgy mindig ilyen vagyok. – jelentette ki büszkén Felicia.

- Valakinek meg kéne tanítania, hogy nem minden helyzetben helyes ilyen hevesen használni a száját! – vigyorgott.

Felicia-t kirázta a hideg. 17 évesen már jócskán felismeri az ember, főként a lányok, ha valaki szexuális utalásokat rejt a mondandójába. És ahogyan Rob vigyorgott rá egy percig sem kételkedett, hogy valamire célozni akar, amitől még a hányinger is elkapta. Az apja illedelmesen nevetett, pedig a lánya pontosan látta a szemében a dühöt, hogy legszívesebben beverne egyet Robnak.

Felicia ezután nem szólalt meg. Megállt minden csípős megjegyzését, igyekezett észrevétlen maradni, nem belefolyni a beszélgetésekbe, és legfőképpen kerülni Rob tekintetét, aki mintha egész vacsora alatt őt akarta volna figyelni, csak néha vonta el róla a tekintetét, amikor valaki más szólt hozzá.

- Azt hallottam, hogy van már neked is barátod. – hiába eszegette csendben a kekszét, mégis hozzászólt.

- Ja. – válaszolt szűkszavúan, ahogyan általában sosem szokott.

- Na és benyúlt már a szoknya alá? – vonogatta a szemöldökét egy mocskos vigyor kíséretében.

- Rob! – apja élesen szólt rá.

- Nyugi, csak kíváncsi vagyok! – emelte fel a kezét védekezésképp, miközben úgy nevetett, mintha ez lenne a legtermészetesebb kérdés, amit valaha temetés után fel lehet tenni egy fiatalkorú családtagnak.

- Felicia, tudnál hozni a konyhából poharakat és egy üveg pezsgőt? – szólította meg a nagymamája.

Felicia bólintott, majd megkönnyebbülve állt fel az asztaltól. Miután megigazgatta a szoknyáját el is indult a konyha felé. Több tekintetet is elkapott kifelé menet, mind elismerőek voltak. Igen, milyen szép lány is lett Felicia ahhoz képest, hogy fogszabályzótól kezdve minden játszott nála kiskorában. Büszke is volt, hogy nagyra nőtt, és viszonylag szép is lett, de sosem szállt el magától, tudta, hogy vannak nála szebb lányok is, akikkel még csak fel sem veheti a versenyt.