Az osztálytalálkozó

34.

12 évvel korábban

Az apja beteg volt. Légzési nehézségei voltak.

Tönkretette az életét. Ő is olyan, mint azok a gazdag, nagyképű, öntelt lányok és fiúk az iskolában. Azt akarja, hogy rettegjen tőle. Folyamatosan megfélemlíti, de ezt nem veszi észre. Nem változtat rajta.

Aznap, amikor hozzávágta Peggy-hez a krétát valami elindult benne. Tudta, hogy most kell segítséget kérnie, vagy soha. Nem kért.

Minden tökéletesnek tűnt. Az anyja késő estig dolgozott, az apja elaludt a kanapén, a tévé még be volt kapcsolva és valami birkózás féle ment benne. A fiú nem volt erőszakos, nem szerette a küzdősportokat, és próbált kerülni minden konfliktust, ami verekedéshez vezethet.

Ezért nem is értette, hogy miért ilyen. Miért nem normális.

Meg akart szabadulni minden olyan embertől, aki valamilyen szinten pokollá tette az életét. Nem akart nekik második esélyt adni, nem hitt a megváltozásban. Abban hitt, hogy mindenki olyan, amilyennek született és ez ellen nem tud mit tenni. A szokásos szlogenek, amiket valami baklövés folytán az emberek egymásnak mondanak, mint például a „megváltozom", hazugságnak tartotta. Egy olyan hazugságnak, amiről az emberek nem is tudnak. Nem tehetnek róla, hiszen alapvetően védekezni próbálnak. Próbálják megtartani az embert, aztán olyanná válni, amilyenné szeretnék, csak hogy ne veszítsék el őket.

Ezért nem adott több esélyt az apjának. Nézte a tükörben a feldagadt szemét és felrepedt ajkát és azon gondolkodott, hogy ezért a pokolra fog-e kerülni az apja.

Az anyján ismét felfedezte a lilás foltokat, ezúttal a karján, mintha valaki alaposan megrángatta volna. Tegnap hallott egy veszekedést, aminek a központi témája ő maga volt.

- Biztosan nem ok nélkül vágta hozzá azt a krétát! – erősködött az anyja. – Kérlek, ne bántsd többet emiatt, ő nem tehet róla!

Halk puffanást hallott.

- Nem? Hát kényszerítette őt valaki arra, hogy dobja el azt a szart? Nem! Ő maga döntött úgy, hogy lányokat bánt! – kiabálta az apja.

- Vajon kitől tanulhatta?! – vágta durván a fejéhez.

Ezután csend lett. Hátborzongató csend.

Ebbe az emlékbe kapaszkodva már-már nevetségesen könnyű volt odaszorítania az arcához a párnát. Gyáva módon vergődött. Nem gondolta, hogy a fiú valójában ilyen erős. Senki sem tudta, hogy titokban a feszültségét fekvőtámaszok és felülések formájában vezeti le a sötét szobájában, ahol senki sem láthatja.

Azóta csend van. Le sem jött a szobájából, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Valójában nem érezte, mintha bármi történt volna. Körülbelül annyi lelkiismeretfurdalása volt, mintha egy szúnyogot ütött volna agyon egy nyári estén.

Az ajtó becsukódott. Léptek zaja, majd dermesztő sikoly. Mentőautók szirénája. Rendőrök. Bámészkodó szomszédok. Nézte, ahogyan kitolják a fekete zsákkal leborított testet az ajtón, majd beteszik a kocsiba, ami már el is hajtott.

Olyan könnyű volt azt mondani a rendőröknek, hogy egész este a háziját csinálta, és egy buliban verekedett össze valakivel.

Valószínűleg elég szerencsétlenül nézett ki, mert békén hagyták. Minden szavát elhitték.

A temetésen egy osztálytársa sem ment oda hozzá részvétet nyilvánítani.

Így indult el egy hosszú, rögös úton a szabadság felé.