Az osztálytalálkozó

36.

MARJORIE

Elegem volt mindenből és mindenkiből. Egyedül akartam lenni, de nem volt szívem itt hagyni Margaretet, aki még az előbbinél is jobban kiborult. Most a konyhaasztalnál ülve zokogott.

- Hányszor akar még ezzel megalázni? – kérdezte két könnykitörés között.

- Nem tudom.

Sosem voltam jó a vigasztalásban. Nyilván Elaine más volt, őt bármikor megvigasztalom, hiszen a lányom, közel állunk egymáshoz, de fogalmam sem volt, hogy Margaretnek mit mondhatnék, amitől jobban érezné magát. Természetesen igazat adok Felicia-nak, amiért haragszik rá, én is így tennék, persze nem mutatnám ennyire ki az érzelmeimet, de megértem, hogy ő ilyen. Margaret-nek is ezt kéne tennie, megérteni Felicia érzelmeit, kicsit beleképzelni magát a helyébe úgy, hogy közben minden tulajdonságát tudatosítja magában, hiszen ő nem egy egyszerű személyiség.

Mintha Margaret nem elégedett volna meg a válaszommal még jobban zokogni kezdett. A hátára tettem a kezem és megnyugtatóan simogatni kezdtem. Pár perc elteltével, amikor még mindig nem nyugodott meg még egy kicsit sem, feladtam és öntöttem magamnak egy pohár vodkát. Négy korttyal lehúztam.

A zsebemet nyomta a doboz, amiben a cigarettám volt, de nem akartam Marion előtt rágyújtani, még a végén ítélkezne. Aztán arra gondoltam, miért is ne? Nem úgy néz ki, mintha sok lehetőség állna még előttem élvezni az életet.

Elővettem a dobozt, és az ajtó felé indultam.

- Hé! – szólt utánam Margaret. – Nyithatsz ablakot, rágyújthatsz itt, csak kérlek ne hagyj magamra! – nézett a szemembe.

A kisírt, piros szemeknek nem tudtam ellenállni, Elaine szemeit idézte elő. Bólintottam és a konyhaablakot nagyra tártam, éppen hogy nem lehetett látni a teraszt. Bármennyire is azt gondoltam, hogy ez majd segíteni fog, hiába szívtam el már a felét, még mindig ugyanolyan szarul éreztem magam.

- Éreztem, hogy össze fognak jönni. – mondta, miközben maga elé bámult.

- Kik?

- Felicia és Marion. – nevetett keserűen. – Túl régóta játszák már a macska-egér játékot.

- Kicsit elkéstek vele. – jegyeztem meg semleges hangon.

- Sosem gondoltam, hogy Felicia nagy gondot csinálna abból, hogy valaki házas.

- Ne mondj ilyet! – szóltam rá.

- Miért? Csak ő becsmérelhet engem? – izzott a tekintete, amikor rám nézett. – Most már nekem is van okom őt miért elítélni.

Megráztam a fejem. Hát nem nőttek még fel? Tényleg huszonnyolc-kilenc évesen még itt tartunk? Még azt elnéztem magamnak, hogy tartok a véleményüktől, vagy inkább nem akarom, hogy rossz véleményük legyen rólam, de az, hogy ilyen gyerekesen viselkednek...

- Hazudtam. – szólalt meg hirtelen.

- Mikor? – kérdeztem értetlenül. Olyan fura dolgokat beszél, lehet, hogy sokkot kapott?

- Amikor mindannyian szépen sorban elmondtuk az életünket.

- Nem... nem gondolom, hogy számon kérhetném ezt rajtad. Semmi közöm az életedhez. – zavart, hogy ilyen nyíltan akar velem beszélni erről, holott én őszintén meséltem az életemről aznap este a tűznél. Őszintén elmondtam az életem azon részét, amiből ők kimaradtak.

- Nekem mégis könnyebb lenne, ha bevallhatnám. – szégyenlősen mosolygott.

- Hajrá! – rántottam vállat.

Már mindegy volt. Segíteni akartam neki, hogy legalább a lelkiismerete könnyebb legyen, de valójában már elkésett ezzel. Én felvállaltam azt, aki vagyok, aki lettem, már az első perctől, ő pedig hazudott. Vajon a többiek mennyire voltak őszinték?

- Utálom az életem, ahogyan azt is, hogy ilyen vagyok. – szinte undorodva mondta. Már éppen rá akartam kérdezni, hogy miért érzi ezt, de láttam, hogy próbálja összeszedni magát és a gondolatait. – Utálom, hogy senki sem akar velem lenni, hogy a barátaim többsége kihasznál, vagy hamar megun, ami persze New York-ban természetes, hiszen egy rohanó város, de engem mégis zavar, hogy ennyire unalmas, felejthető vagyok. Nem szeretem a munkám. Semmibe néznek, sokszor veszekednek velem, amikor egy kép nem tetszik nekik, holott nem én tehet róla, hogy az alapozó, amit árulnak foltosra köt. Uram bocsánat, hogy a modell pár centivel alacsonyabb, mint kéne! – grimaszolt, nagyon beleélte magát a hirtelen őszinteségi kirohanásába. – Most pedig, amikor lehetőségem lenne a régi barátokkal rendezni a kapcsolatot, talán tartósabb kapcsolatokat is kialakítani, egyszerűen meghalnak, elmennek, nincsenek többé. Pedig milyen jó lett volna Peggy-vel megbeszélni egy közös fotózást! Milyen remek képek születtek volna, a természetes vörös haja, a tökéletes alakja, a telt ajkai... minden passzolt volna, talán még feljebb is léphettem volna. – lemondóan megcsóválta a fejét. – Vagy alkalmam lett volna Felicia-val megbeszélni a dolgokat, de ő hallani sem akar róla, sőt, csak még jobban összekaptunk. Semmi sem úgy alakult, ahogyan terveztem. – ismét zokogni kezdett.

Nem tudtam sajnálni. Talán az évek során annyi minden történt velem, hogy már nem tudok az emberekben bízni, nem tudok együtt érezni velük, főleg miután tudom, hogy hazudtak nekem. Ő nem csak nekem, hanem mindenkinek hazudott, azoknak az embereknek, akikkel „tartósabb kapcsolatot" akart kiépíteni. Ezek után vehetném őt komolyan? Tényleg elhihetem, hogy ő a világ legrosszabb sorsú embere?

- Jó. – bólintottam, mivel olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy nem tudtam hirtelen mást mondani. Aztán azt gondoltam, miért ne? Elvégre őszinte volt velem, most itt az ideje, hogy én is az legyek. – Tudod, nem csak veled, hanem összes emberrel van egy icipici baj. Én megértem, miért hazudtál, vagy inkább nem mondtad el az igazat, de az, hogy mondjuk a Peggy-vel való kapcsolatod a munkára akartad építeni, akarom mondani, hasznot akartál húzni a kapcsolatotokból, nem működik. – próbáltam színtelen hangon mondani, hogy még véletlenül se hasson túl személyesnek a mondandóm. – A barátságok nem attól függnek, hogy mennyi hasznod van a másikból, azok sosem jó kapcsolatok.

- Tudtam, hogy nem fogod megérteni, nem is értem miért fáradoztam! – temette az arcát a kezébe, majd felállt és felviharzott a lépcsőn.

Csak bámultam utána, az agyam alig bírta felfogni, hogy ez mégis mi a fene volt. Jó, valaki nem bírja a kritikát, de könyörgöm, így elrohanni, mint egy tizenéves, eldobom az agyam! Megráztam a fejem és inkább becsuktam az ablakot és töltöttem magamnak egy pohár vizet, hogy rendesen kitisztuljon a fejem.

Már egészen későre járt, fáradt is voltam, mindemellett még feszült is, szóval a legkevésbé sem az számított most, hogy mennyire bántottam meg Margaret-et. Miután megittam a pohár tartalmát én is felsétáltam az emeletre. Elvégre most úgysem akarna megölni senki, túl kevés idő telt még el az előző áldozat halálához képest.

Elővettem a pizsamám és egy törülközővel a kezemben átsétáltam a közös fürdőbe. Gondolom, ezek után a két lány is ebbe a fürdőbe fog járni. Gondosan bezártam az ajtót annak ellenére, hogy milyen gondolatok jártak a fejemben. Átnéztem a helyiséget, nem volt ott senki.

Miután végeztem bementem a szobámba. A piszkos ruháim egy kupacba gyűjtöm a komód mellett, így a mait is odadobtam az egyre tornyosuló kupac tetejére. Lassan mosnom kellene. Az éjjeliszekrényre néztem, egy pohár víz és a gyógyszerem ki volt készítve. Nem emlékeztem, hogy mikor készítettem ide, de hálás voltam, hogy nem kell még egyszer lemennem a konyhába. Néha az alváshoz szükségem van gyógyszerre. Bekaptam a kapszulát és lefeküdtem az ágyba. Zsongott a fejem a sok alkoholtól, bár a víz egy kicsit segített rajta mégis úgy éreztem, mintha lebegnék az ágyban. Szorosan lehunytam a szemem és vártam a gyógyszertől általában megkapott álmatlan, de pihentető alvást.