Az osztálytalálkozó

42.

MARION

Fura dolgok történnek. Nem bírom kiverni a fejemből Marjorie véres lábait, gyenge mosolyát, ahogyan Felicia arcát sem, amikor rátaláltam a pincében, és felnézett rám. Mintha arra számított volna, hogy maga a halál lép be az ajtón.

Csak ültem a szobámban, bámultam ki az ablakon, néztem, ahogyan feljön a nap, nem csináltam mást, csak ültem. Nem ittam, nem ettem, szinte meg sem mozdultam. Gondolkodtam. A fejemben forogtak a fogaskerekek, próbáltam összeesküvéselméletet, megszállott rajongót kreálni magamban, de nem jártam sok sikerrel. Még mindig nem értettem a kapcsot. Kinek lenne oka Jill-t és Micah-t megölni?

Hacsak... hacsak nem...

Zaj rántott ki az elméletből, így az nem ért végig. Füleltem, még levegőt is alig mertem venni.

A monoton zaj hirtelen elhalt, puffanás. Összevontam a szemöldököm. Pár perccel később felugrottam a székről és lefelé rohantam. Átkoztam, szidtam magam, amiért akkora idióta voltam, hogy alig aludtam az éjjel. Talán gyorsabban fel tudtam volna fogni, hogy egy autó. Autó, emberekkel. Emberekkel, akik megmentenek!

Már lent voltam, amikor ismét hallottam a puffanást. Az ajtó becsukódását. Feltéptem az ajtót, de valamibe megbotlottam, aminek nem kellett volna ott lennie, elvágódtam a teraszon, de nem foglalkoztam vele, végig rohantam a ház mellett, és valóban ott volt az autó. Már egyenesben volt.

Ordítottam, kapálóztam a kezeimmel, hogy vegyenek észre, de semmi. A kerekek csikorogtak, port és kavicsot vertek az irányomban, majd elindult. Hiába rohantam utána egy darabig integetve és kiabálva, nem álltak meg.

Feladtam. A térdemre támaszkodtam, próbáltam kifújni magam, miközben kisebb-nagyobb sikerrel különböző káromkodások hagyták el a szám.

Tudom kik voltak itt. Az öregek. Akkor lettem benne teljesen biztos, amikor megláttam az ismerős kosarat az ajtóban, amiben felbuktam. Legszívesebben belerúgtam volna, de szükségünk volt arra, ami benne volt.

Teljesen összezavarodtam. Miért nem álltak meg? Miért hajnalok hajnalán jönnek? Tudják, hogy mi folyik itt, ezt éreztem. Csak ismét egy olyan szál jött a képbe, amit nem tudtam hova tenni, nem tudtam megoldani.

A legjobb az lenne, ha nem is próbálnám. Én voltam az első, aki feladta a túlélés reményét, most mégis meg akarom oldani az ügyet, de miért is? Azt hiszem, ha rájövök, hogy ki csinálja ezt és miért, majd megkönyörül rajtam? Hát, nem hiszem.

Így hát reményvesztetten ballagtam be a házba a kosárral a kezemben, ami le volt takarva egy kendővel. Nem érdekelt, hogy mi van benne, csak letettem a konyhaasztalra. Elővettem egy poharat, majd a tegnapi maradék whiskyt és kivonultam a teraszra. Leültem és addig iszogattam, ameddig meg nem nyugodtam.

Hátradőltem és próbáltam kiüríteni a fejem, de még mindig túl zavarosak voltak a gondolataim. Nem értettem az öregeket, nem értettem a többieket sem, ahogyan arra sem tudok rájönni, hogy mégis mi a fenéért jöttem el erre a találkozóra?

Micah miatt. Rég láttam már, az utolsó találkozásunkkor éppen a bíróságon ültünk, én voltam az ügyvédje, ugyanis egy nagy halom drogot találtak nála. Az idióta beállva még arra sem vette a fáradtságot, hogy letagadja. A fő érvem az volt, hogy híres, ezért tőrbe csalták. Na meg persze egy kis zsír a bíró kezére, amitől sokkal hihetőbb volt a sztori, amit előadtam. És a drágalátos barátomnak mindössze szépen, bűntudatosan kellett néznie.

Aggódtam érte. Sokat gondoltam rá. Nem tudtam neki segíteni visszatérni a jó útra, még most sem, az első estén, amikor idejöttünk. Összeszólaltunk, mert én nem kértem az anyagból, ő pedig mindenáron szívni akart egy „kicsit". Hiába mondtam neki, hogy nem jó, amit csinál, nem hallgatott rám, inkább egyedül ment el és keresett magának egy békés helyet, ahol nem zavarja senki és nem is ítélkezik felette. Azzal akartam őt visszafogni, hogy egy napot ki kell bírnia. Erre persze még jobban felkapta a vizet, bizonygatta, hogy ő bizony nem drogos, sem alkoholista, neki nincs szüksége rá, csak a buli kedvéért csinálja, na meg azért, mert olyan jó érzés.

A végső elrohanásának oka az volt, hogy javasoltam a segítséget. Azt akartam, hogy forduljon szakemberhez, aki segít neki elengedni a drogokat. Kiakadt. Én voltam a szemét, pedig ha aznap este hallgatott volna rám és bejött volna velem a házba még most is itt állhatna mellettem. Ami még ennél is jobban bánt, hogy ha aznap este elmegyek vele, még ha én nem is fogyasztottam volna semmit, csak ott lettem volna mellette, akkor még mindig élne.

Könnyebb magamat hibáztatnom, mint valami ésszerű magyarázatot adni erre az egészre.