Az osztálytalálkozó

47.

MARGARET

Csak azért mentem bele a tóba, hogy ne haljak meg úgy, hogy sosem próbáltam ki. A napokban elég sokszor előjön ez a gondolat a fejemben, mármint, hogy mindent ki akarok próbálni, mielőtt eltávoznék erről a világról. Miért is nem vezettem bakancslistát...

Marion nem zavartatta magát, egyből megmártózott a tó vizében, miközben én csak álltam közel a parthoz, térdig a vízben állva és néztem magam elé várva, hogy mikor úszik oda a lábamhoz egy kígyó, gyík, pók, halálos emberevő hal, víziszörny, vagy bármi, ami indok adhat ahhoz, hogy sarkon forduljak és fejvesztve kimeneküljek a tóból.

Persze egyik sem jött, csak néhány halat láttam, akik már akkor elmenekültek a közelemből, amikor megmozgattam az egyik lábujjam. Mély levegőt vettem, és mielőtt mélyebbre hatoltam volna a vízben körülnéztem.

Senki sem volt a környéken, természetesen. Kissé örültem, hogy Felicia nincs itt, hiszen így csak Marion láthatja, ha valami gáz dolgot csinálok, miközben szembenézek a félelmeimmel.

Csakhogy a tekintetem megakadt valamin, ami nem igazán a természetbe illő volt. Egy színes ruhát láttam a domb tetején. Felicia.

Mit keres ott? Azt mondta pisilnie kell, de nem hiszem, hogy ahhoz fél birtokkal arrébb kellene menni. Úgy döntöttem hallgatok erről, és majd magam járok ennek utána. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy hazudni fog, de a tarsolyomban a jó öreg fenyegetést rejtegetem, ami úgy szól, hogy „vagy nekem mondod el az igazat, vagy Marion-nak!", ennek nem fog tudni ellenállni, hisz Marion olyan neki, mint a tűz, legalábbis úgy fél attól, hogy mit gondol róla, mint mások a tűztől.

Úgy döntöttem nem halogatom tovább a dolgot, belemártóztam a vízbe. Mély levegőt vettem, mielőtt elsüllyedtem volna, de a szemem szorosan csukva tartottam. Tudtam úszni, régen sokat jártam uszodába, de a nyílt víz számomra olyan ijesztő, mint mondjuk egy madárpók, vagy egy anakonda.

Úgy tizenöt percig bírtam úszkálni, miközben pár szót beszélgettem Marion-nal, aztán kimenekültem a vízből. Ennyi bőven elég volt, már nem fogok úgy meghalni, hogy ezzel ne néztem volna szembe. Igazából nem volt olyan vészes, mint gondoltam, de valamiért nem tudtam kiverni a fejemből a képet, hogy valami leránt a víz alá és megfojt.

Marion követett, látszólag nem volt kedve egyedül úszkálni a tóban, és nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy jobban örült volna, ha Felicia-val marad kettesben és nem velem. Kijelentettem, hogy megkeresem Felicia-t, ugyanis nekem is el kell végeznem a dolgom.

- Gyere velem vissza a házba! – mondta. – Úgy is rá akartam nézni Marjorie-ra.

- Nem, láttam merre ment Felicia, ha mindketten elmegyünk még a végén azt hiszi, hogy valami baj van és megijed. Te menj csak, mire visszaérsz már itt leszünk. – mosolyogtam.

És ez az a mosoly volt, ami mindenkit meggyőz, legyen szó bármiről. Ő csak bólintott, majd elindult vissza a ház felé, aminek éppen hogy lehetett látni a tetejét. Megvártam, ameddig eltűnik a ritka fák között, majd én is elindultam. Azon az úton mentem, amin valószínűleg Felicia, fel egyenesen a dombra. Mire felértem a tetejére hangosan vettem a levegőt, és magamban átkoztam, amiért ilyen hülyeséget csinál, és nekem kell utána mennem.

Nem tudom pontosan miért jöttem utána. Meglehet csak azért, hogy meggyőződjek róla, hogy jól van, vagy azért, mert én is kíváncsi vagyok, mint ő. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy valamire rájött, amit meg akar tartani magának.

Sok ideig csak bolyongtam a fák és bokrok között, már majdnem kétségbeestem, hogy eltévedtem, amikor megláttam egy széttaposott vakondtúrást, abban pedig egy tökéltes lábnyom ékeskedett. Egy szandál nyoma. Jó felé megyek. Elképzeltem, ahogy Felicia céltudatosan, magabiztosan lépked a fák között, és a nyakamat tettem volna rá, hogy egy pillanat erejéig láttam felvillanni a sziluettjét, ahogyan hasít a vadonban. Azzal a tipikus járással, amivel csak ő rendelkezik. Csak ő tud úgy járni kelni a világban, mintha semmi és senki nem érdekelné, mintha csak ő lenne az egész világon.