Az osztálytalálkozó

49.

MARGARET

Reszkettem és rettegtem. Felicia őrülten viselkedett, a frászt hozta rám, mindemellett mindent el kellett mondanom Marionnak annak ellenére, hogy megbeszéltük az ellenkezőjét. De mégis hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy azért viselkedik egy őrült módjára, mert valószínűleg be van drogozva anélkül, hogy ne mondanám el neki a teljes igazságot?

Kivételesen nem esett volna jól hazudni. Hiszen az isten szerelmére, Feliciáról van szó! Ha nem mondom el neki, hogy mi történt pontosan nem tudott volna rajta segíteni. Már amennyire az nagy segítségnek lehet mondani, hogy kikötöztük őt a padláson.

Mentségünkre szóljon, hogy Mariont kétszer is pofán vágta, amiért be akarta terelni őt a házban, engem is majdnem megütött, a végén pedig már összevissza beszélt szellemekről, démonokról, jóról és rosszról, istenekről és ördögökről. A frászt hozta rám. Azt mondta, rajtam még a tisztítótűz sem segítene. Az én bűneim megbocsáthatatlanok. Talán igaza van, de ez most a legkevésbé sem aggaszt.

Amikor Marion lehozta a kis fehér papírt, ami kiesett Felicia ruhájából majdnem dobtam egy hátast. És azután, hogy a kezdeti döbbenet elmúlt, akkor kezdődött csak el igazán a rettegés. Egy szobában voltam vele. Mindvégig ott volt mellettem. Álmomban hányszor ölhetett volna meg? Ez is valami perverz, beteg mánia része, hogy engem hagy utoljára? Ennyire megbántottam volna, hogy eddig kínoz?

Ha neki mentség lehet Marionnál az, hogy még gyerek volt, nálam miért nem az? Kissé olyannak érzem magunkat, mint Jill és Peggy kapcsolata. Peggy bármit megtett Jill-el, miközben ezt fordítva egyáltalán nem tehette meg. Gyanítom, ha neki kellett volna megtennie azt, amit nekem, habozás nélkül cselekedett volna, mindeközben elvárná, hogy én ezt értsem meg, és tudjam le annyival, hogy ő ilyen. Hányszor ment túl messzire a szókimondósága miatt? És mi volt a mentsége? Tudod, hogy nem tehet erről a tulajdonságomról, nem én akartam, hogy ilyen legyek! Ugye ettől még szeretsz?

Hát persze, imádtam. Vagány volt, kemény, senki sem mert vele kötekedni, mert olyan visszavágást kapott, hogy azt nem tehette zsebre. Én pedig biztonságban éreztem magam mellette. Most pedig rettegek tőle. Hogy juthattunk idáig?

- Nem kellett volna már magához térnie? – kérdeztem, amikor Marion leült velem szembe az asztalnál.

Éppen fent volt a padláson, hogy megnézze Felicia magához tért-e már.

- Nem tudom. – rántott vállat. Öntött magának egy pohár bort, majd egyenes háttal, illedelmesen, mint egy úriember leült velem szembe.

- Mi lesz, ha... - nem hagyta, hogy végig mondjam.

- Ezt el se kezd, oké? – emelte fel a kezét. – Nem lesz mi lesz ha, nem lesz semmi. Magához tér, közöljük vele, hogy megtaláltuk a fecnit, majd kifaggatjuk, hogy ki a bűntársa, majd elhúzunk innen a picsába, akár gyalog, oké? – hadarja.

- És mi lesz a bűntársával? Szerinted hagyni fogja, hogy csak úgy „elhúzzunk innen a picsába"?

- Remélem.

Ezzel be is fejeztük a társalgást. Őszintén nem is vártam többet, nem akartam terhelni őt a hülyeségeimmel. Igyekeztem pozitív maradni egy darabig, még védtem is Feliciát, hogy biztosan csak egy félreértés, és a többi, de rá kellett jönnöm, hogy az élet nem csupa napsütés és mosolygás, hiába csináltam úgy egész életemben, mintha ez igaz lenne. Próbáltam szebbé tenni a világot, de ebbe a romlott házba már nem jut be a fény.

Csak annyit tudtam tenni, hogy bámultam magam elé és vártam. Vártam a halált vagy a megmentőt, bárkit, vagy bármit, ami véget vet ennek a rémálomnak.

- Megyek meg nézem még egyszer. – állt fel.

Borzasztó lehet neki. El sem tudom képzelni, hogy hogy érezném magam, ha kiderülne a nagy szerelmemről, hogy valójában egy ádáz gyilkos. Vajon még mindig szereti?

Amikor Peggy bejött a hírrel, hogy ők... nos, szórakoznak kint, nem lepett meg a hír. Mindig is tudtam, hogy elválaszthatatlanok, de emellé pluszban még a se veled – se nélküled dolog is jelen van. Emlékszem, sosem tudtak egymás nélkül élni, mindig vissza tértek egymáshoz, de nem bírták sokáig együtt sem.

Duruzsolást hallottam fentről. Nagyot dobbant a szívem, vagy felébredt Felicia, vagy Marion megkergült és magába beszél. Na jó, inkább az első opció tűnik reálisabbnak.

Halkan felmentem az emeletre. A padlásfeljáró mindössze egy rozoga létrából állt, amin Marion tegnap a vállán cipelte fel Feliciát. Azt mondta, ott lesz a legnagyobb biztonságba, hiszen ha fel is ébredne és sikerülne kiszabadulnia túl kába lesz ahhoz, hogy olyan gyorsan lejöjjön ezen a létrán, tehát lesz időnk menekülni. Csak arra nem gondolt, hogy Feliciától van sokkal, sokkal rosszabb ellenség is, aki még mindig szabadlábon jár.

Mindössze egy hangyányit volt bűntudatom, amiért hallgatóztam, de szerencsére semmi olyanról nem volt szó, ami túl intim lett volna.

Azonban Marion mondott valamit Micahról, ami nem hagyott nyugodni. Micah nem öngyilkos lett, megölték. Az, hogy eddig ezt Marion miért nem mondta, vagy hogyan jött rá, és miért tartotta titokban, már nem hallottam. Az agyam egyszerűen leblokkolt, nem hallottam semmit, csak újra lejátszottam magamban, amikor az első holttestet láttam.

Aztán már csak a dübörgés rázott fel. Marion sietett le a létráról. Még arra sem volt időm, hogy elbújjak, vagy úgy tegyek, mintha éppen most értem volna ide. Marion csúnyán nézett rám, de elviharzott mellettem egy szó nélkül.

- Hová mész? – kiabáltam utána.

Nem válaszolt. Mindössze egy pillanatig tartott, és felocsúdtam. Kettesével szedtem a fokokat, nem sokkal utána értem le a földszintre, de már csak a bejárati ajtó csattanását hallottam.

Ám ekkor Felicia szólított meg. Összeszorítottam a szemeim.

Margaret, kérlek, legalább te ne hagyj itt! Legjobb barátnők voltunk, én kész voltam neked megbocsátani!

Hazug. Sosem bocsátott volna meg. És nem is fog. Ezért megráztam a fejem és kiléptem az ajtón. Csak halkan hallottam, ahogy különféle szitkokat és átkokat szór rám, ránk.

Kint Marion állt a földút közepén, vadul integetett valakinek. Megláttam, a fekete limuzin úgy gurult a ház elé, mintha mi sem történt volna.

Hát letelt az egy hét. Peggynek ma kellene hazamennie.

Marion mindössze pár szót beszélt a sofőrrel, amikor meghallottam a dörrenést. Marion elugrott a kocsitól, a szélvédőn egy jókora lyuk keletkezett, körülötte pókhálószerűen berepedezett az üveg. És vér fröccsent az üvegre. Sikítottam. A második durranásnál levetettem magam a földre. Ösztönös volt, vagy csak elhagyta a testem az erő, már nem is tudom pontosan. Amikor legközelebb felnéztem, Marion teste élettelenül hevert az út szélén, és egy baromira nagy vértócsa gyűlt a fejénél, ami... ami már nem is az ő feje volt.

Elbőgtem magam. Szinte alig láttam a könnyeimtől, de a számra tapasztottam a kezem és a fal mellé másztam. Talán még nem vett észre. Nehezen kaptam levegőt, sokkos állapotba kerültem. Percekig csak ott ültem a fal mellett, számra tapasztott kézzel, és ringattam magam előre-hátra, miközben picsogtam, mint valami hároméves, akit megszidtak, mert túl sok csokit evett.

Szóval ennyi volt. Vége. A limuzin sofőrjének annyi, én itt ragadtam két eszelős gyilkossal, miközben menni sem bírok. Mára már el kellett volna fogadnom a halált sőt, megváltásnak gondolni. Végre nem leszek magányos! Olyan szörnyen egyedül érzem magam. Marion volt az utolsó fűszál, ami még az épp ész határán tartott. Ám ekkor egy két ragadta meg a vállam. Sikítottam, de befogta a szám.

- Hallgass már, te idióta, segíteni akarok! – förmedt rám Felicia.

- Ne... kérlek! – siránkoztam, és még inkább elkezdtem sírni.

- Ó, szeretnéd, te kurva, hogy megöljelek! – vigyorgott. – De nem lesz ilyen szerencséd. Gyerünk, kapd össze magad! El kell rejtőznünk!