Az osztálytalálkozó

51.

MARGARET

Marion meghalt. Én is meg fogok halni. Nincs az az isten, aki most megmenthet.

Felicia végighúzott a nappalin, egyenesen a lépcső felé.

- Miért jöttünk be? El kellene menekülnünk! – suttogtam.

Felicia szúrós szemekkel nézett rám. Ekkor hallottuk nyikorogni az ajtót. Megtorpantunk, Felicia megszorította a karom és lerántott a földre. A lépcső korlátjai között kukucskáltam ki. Nehéz léptek, amik olyan halkak voltak, hogy ha nem figyelnék meg sem hallanám.

Feliciára néztem. A szája elé tette a mutatóujját, csendre intett, majd lassan és a lehető leghalkabban kezdett guggoló lépésben felmenni a lépcsőn.

Egy pillanat erejéig elbizonytalanodtam. Nem fogok tudni halkan menni, el fogok esni és egyenesen a gyilkos ölébe fogok pottyanni, talán ha szerencsém van a lépcsőn kitöröm a nyakam, ha nincs akkor a szívembe áll egy kés. De Felicia már majdnem felért a lépcsőn, ameddig én még mindig ott kuporogtam a sokktól és a félelemtől remegve.

Nehezen, de sikerült rávennem a lábaim, hogy mozduljanak. A kezemmel támaszkodtam magam előtt, így szeltem a fokokat felfele, miközben végig az járt a fejemben, hogy az életemért futok. Egy rossz lépés, egy nyikkanás és végem.

A nehéz léptek folytatódtak, és mintha egyre közelebbről hallottam volna, de nem mertem hátranézni, csak mentem előre, nem, nem is mentem, kúsztam-másztam. Már csak egy lépcsőfok volt hátra, már a tetején volt a kezem, magamban örvendeztem, hogy megcsináltam, amikor is megcsúszott a hátsó lábam.

A szandálom koppant a fán. Nem nagyot, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felverje a ház csendjét. Ezt a kis koppanást síri csend, majd hangos lábdübörgés követte. Nem foglalkoztam a csenddel tovább, felálltam és rohantam a folyosó végén integető Felicia felé. Már a létra felénél jártam, amikor a dobogások elérték a lépcsőt. A lábaim csúszkáltak a fokokon, amikor már majdnem felértem, de Felicia megfogta a karom és egy erőteljes rántással felrántott. A nyílásra tette a nagy darab fát, ami kint tartja az üldözőnket, legalábbis egy darabig.

- Ne csak ülj ott az isten szerelmére, keress valamit, amivel el tudjuk torlaszolni! – nézett rám szikrákat szóró szemekkel, de én továbbra is csak ültem ott a földön és remegtem. – Jézusom, ha tudom, hogy ilyen nehéz lesz veled, inkább kint hagylak! – forgatta meg a szemét, majd egy jókora nagy dobozt kezdett el húzni a jóindulattal ajtónak nevezett valamire.

Csak azért nem estek rosszul a szavai, mert valójában fel sem fogtam a jelentésüket, csak pár perc után, amikor is már nem láttam értelmét megbántódni. Tulajdonképp igaza van, tényleg úgy nézhettem ki, mint egy holdkóros, annak ellenére, hogy az életemet kellett volna mentenem egyáltalán nem éreztem ennek súlyosságát. Csak hátráltattam eddig, pedig próbált segíteni, mindemellett biztosan dühös volt, amiért nem jöttem érte vissza. De hát az a fecni annyira összezavart, hogy még most sem vagyok benne biztos, hogy nem a vesztembe rohantam vele. Féltő, hogy éppen egy baromi nagy csapdába kerültem, talán még rosszabba, mintha nem berohantam volna a házba, hanem valahol a szabadban rejtőztem volna el.

Lentről csak a fapadló nyikorgását lehetett hallani. Kirázott a hideg, vagy csak még mindig tartott a kezdeti sokk, nem tudom pontosan. Mindenesetre feláltam, ne kérdezze senki, hogy hogyan tudtam erre rávenni magam, de viszonylag stabilan álltam a lábamon, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéről.

Segítettem Feliciának még több cuccot pakolni az ajtóra, amit egy bosszús sóhajjal nyugtázott. Nekem ennyi bőven elég volt.

- Nem akarod megmagyarázni a történteket? – kérdeztem halkan.