Az osztálytalálkozó

54.

Ostoba volt. Alábecsülte a lány akaraterejét. Neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy mire képes, ha eléggé elszánja magát. Számítania kellett volna rá, hogy nem adja fel könnyen. Csak hát, annyira szerette volna, hogy minden gondolatát az kötötte le. Ahogyan ott állt előtte, teljes életnagyságban, ahogyan a tekintetét kereste... elvarázsolta. Bele akart nézni a szemébe. Látnia akarta ki ő. Aztán kicsúszott a kezei közül. Olyan közel volt hozzá! Az ujjai súrolták a ruhája anyagát, de nem érték el.

Most pedig ernyedten lóg a karjaiban. Még az ellen is küzdött, hogy levegőt vegyen. Az utolsó pillanatig meg akart menekülni tőle.

Persze, hiszen nem tudja ki is ő valójában. Abban reménykedett, hogy ha megtudja majd másképp fog vélekedni. Hogy miért nem vette a csuklyát? Mert gyáva volt. Egész életében azt vágták a fejéhez, hogy gyáva, mindvégig az ellenkezőjét akarta bebizonyítani, erre a legjobb lehetőségnél tényleg gyáva volt. Félt, hogy mit fog róla gondolni Felicia. Bár már találkozott vele, lent a pincében, a lány annyira részeg volt, hogy nem is emlékezett rá. Akkor megérintette őt. A bársonyos bőrének az emléke vitte előre tetteiben. Az lebegett a lelki szemei előtt, hogy együtt lesznek. Végül együtt.

Azzal a kezével, amivel a vállát fogta végigsimított a bőrén, amit nem takart ruha. Még mindig olyan puha volt. Mély levegőt kellett vennie. Lehajolt és egy leheletfinom puszit adott az arcára.

Mégis hogy gondolta, hogy bántani fogja őt? Bár mérges volt, amiért elrohant, és otthagyta őt abban a nagy házban, de nem tudott rá sokáig haragudni. Most a békés arcára nézett, a gyönyörű szemeit ugyan nem láthatta, mégis érezte, ahogyan egyenletes ütemben dobog a szíve, és ez mindenért kárpótolta őt.

Tíz év. Annyi ideig várt rá.

A házban felvitte a szobájába, lefektette az ágyra és egy nedves ronggyal megmosta a kezét. Nem csak a saját vére volt rászáradva a formás ujjakra, hanem a sofőré is. Miután végzett leült egy székre, amit a sarokba húzott, és onnan figyelte, ahogyan emelkedik és süllyed a mellkasa.

Miközben várakozott arra, hogy felébredjen belemerült a gondolataiba. Újra és újra felidézte, milyen volt, amikor először meglátta. Már akkor is azon mesterkedett, hogy mindenki csak rá figyeljen. Színes és mintás ruhákba járt, és egyszerűen nem bírta elviselni, ha nem ő van a középpontban. Úgy vonult végig a folyosón, mintha az egész iskola az övé lett volna. Nem érdekelte, mit mondanak róla mások. Még Peggy-nek és Jillnek is rendszeresen visszaszólt.

És ő pontosan ezért nézett fel rá. Persze, nem lehetett nem odafigyelni rá, de neki ez különösen tetszett. Bátor volt, és úgy élete az életét, ahogyan azt ő szerette volna. Mindeközben egyre gyönyörűbb lett.

Teljesen elveszett a gondolataiban, így arra eszmélt, hogy az álmaiban szereplő tünemény már ül az ágyon és meredten nézi.

- Te... - nyögi.

- Szia, Drágám! – néz mélyen a szemébe. Még szebb, mint amilyen az emlékeiben.

- Miért? – Felicia nagyot nyel. Már egyáltalán nem egyenletes a légzése, úgy hullámzik a mellkasa és remeg a teste, mintha a fagyasztóból húzták volna ki.

- Ez a legegyszerűbb kérdés, amit valaha feltehettél. – ránt vállat. – Mert szeretlek.

- Szóval ezért vagyok még életben. – nevetett fel.

Nem értette miért nevet. Ideges lett tőle, hogy kinevette. Egy komoly dolgot mondott neki. Bevallotta, hogy szereti, amit évek óta nem mert, erre ő kineveti.

- Ne nevess már! – ordított rá, de lányt nem érdekelte. Csak nevetett, és nevetett...

Felpattant a székről, pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, a lány ekkor már ijedten pislogott fel rá, de ezúttal őt nem érdekelte, letaszította az ágyra, lefogta mindkét kezét és fölé hajolt.