Az osztálytalálkozó

55.

Nem bírt mozogni. Azt hitte halott, de akkor nem fájt volna ennyire.

Megérdemelte volna a halált. Abban a pár pillanatban várta is, ameddig zuhant. Aztán egyre csak várta és várta, de nem jött érte.

Motorzúgás. Aztán megint.

De a fejében csak a fájdalom lüktetett. Nem bírta megmozdítani a fejét.

Elképzelte milyen lenne, ha megszabadulna a kínzó fájdalomtól. Ha meg bírná legalább a kislábujját mozdítani. Mi lett volna, ha nem jön el. Mi lett volna, ha szétloccsan a feje. Mi lett volna, ha ő megy oda a limuzinhoz. Mi lett volna, ha nem őt hagyják utolsónak. Mi lett volna, ha...

Napok óta, évek óta ezek a kérdések. Talán a purgatóriumban van? Talán a pokolban? Az biztos, hogy nem a mennyországban, ott nem lenne ennyi fájdalom.

Az örökkévalóság nem a megfelelő időtartamot jelezné, annyi időt töltött ott egyedül a földön a puha fűben, az esőben, viharban, tűző napon, mire egy arc hajolt fölé.

Csak a szeme mozgott. Ezt már kitapasztalta. Csak a tekintetével tudta jelezni, hogy életben van.

A férfi kisietett a látóteréből.

- Segítség! – akarta ordítani.

Aztán újra feltűnt. Tényleg tud beszélni, vagy csak képzeli az egészet?

Valamit mondott, de nem értette.

Már nem is látott rendesen a könnyeitől. Ez nem igazi. Nem lehet igaz.

Aztán felemelkedett a földről, hogy aztán egy kemény valamin kössön ki. A fa mozgott fölötte. Biztosan nem ő mozog, ő már nem tud, próbálta.

Aztán már nem az eget látta, hanem csak a fehérséget. Talán végre megérkezett a mennyországba.

Nem érzett semmit. Végre valahára nem érezte azt a kínzó fájdalmat.

Végre átadhatta magát a sötétségnek.

Nem tartott sokáig. Egy örökkévalóságig biztosan nem. A fájdalom is visszatért.

Kinyitotta a szemét. Már nem a fát látta, egy teremben volt. Fehér falakkal körülvéve.

Le akart nézni a testére, de nem tudott.

Ismét az a férfi jelent meg előtte. Ezúttal nem csak a szája mozgott, hallotta is, amit mondott.

- Ne mozogj! – mondta nyugtató hangon. – Nővér! – ordított. – Minden rendben lesz, oké?

- Ki vagy te? – csak suttogásra telt.

- A nevem Peter. M... - a torkán ragadt a szó. – Marjorie párja.

Abban a pillanatban ismét kételkedni kezdett, hogy nem a pokolban kötött-e ki. Már nem csak a teste fájt, hanem a szíve is megszakadt.

Elöntötték az emlékek. Ismét alig látott. A látása nem csak homályos volt, hanem reszketett is. Mintha ráznák az ágyát. Aztán rájött, hogy ő reszket.

- Köszönöm! – ennyi tellett tőle.

Ezúttal orvosért ordított, hiszen a reszketés nem alábbhagyott, hanem még jobban maga alá gyűrte.

Ismét sötétség.

Egy örökkévalóság után már ébren tudott maradni.

Peter még néha meglátogatta.

Néha kérdezi a történtekről. Néha bejönnek hozzá a rendőrök, de olyankor mindig rázkódni kezd a teste.

Egy ideje már nem jöttek.

Eltört a gerince, így ő nem tud menni. Az orvos nem sok esélyt lát a járásra.

Azt mondta nekik, hogy ne erőlködjenek. Gondoskodtak róla, hogy egy életre szóló büntetést szabjanak ki rá.

Megérdemelte. Tönkretette valaki életét. Ezért az övét is tönkretették.

Majdnem tönkretették.

Majdnem.