55.

144 8 3
                                    

Nem bírt mozogni. Azt hitte halott, de akkor nem fájt volna ennyire.

Megérdemelte volna a halált. Abban a pár pillanatban várta is, ameddig zuhant. Aztán egyre csak várta és várta, de nem jött érte.

Motorzúgás. Aztán megint.

De a fejében csak a fájdalom lüktetett. Nem bírta megmozdítani a fejét.

Elképzelte milyen lenne, ha megszabadulna a kínzó fájdalomtól. Ha meg bírná legalább a kislábujját mozdítani. Mi lett volna, ha nem jön el. Mi lett volna, ha szétloccsan a feje. Mi lett volna, ha ő megy oda a limuzinhoz. Mi lett volna, ha nem őt hagyják utolsónak. Mi lett volna, ha...

Napok óta, évek óta ezek a kérdések. Talán a purgatóriumban van? Talán a pokolban? Az biztos, hogy nem a mennyországban, ott nem lenne ennyi fájdalom.

Az örökkévalóság nem a megfelelő időtartamot jelezné, annyi időt töltött ott egyedül a földön a puha fűben, az esőben, viharban, tűző napon, mire egy arc hajolt fölé.

Csak a szeme mozgott. Ezt már kitapasztalta. Csak a tekintetével tudta jelezni, hogy életben van.

A férfi kisietett a látóteréből.

- Segítség! – akarta ordítani.

Aztán újra feltűnt. Tényleg tud beszélni, vagy csak képzeli az egészet?

Valamit mondott, de nem értette.

Már nem is látott rendesen a könnyeitől. Ez nem igazi. Nem lehet igaz.

Aztán felemelkedett a földről, hogy aztán egy kemény valamin kössön ki. A fa mozgott fölötte. Biztosan nem ő mozog, ő már nem tud, próbálta.

Aztán már nem az eget látta, hanem csak a fehérséget. Talán végre megérkezett a mennyországba.

Nem érzett semmit. Végre valahára nem érezte azt a kínzó fájdalmat.

Végre átadhatta magát a sötétségnek.

Nem tartott sokáig. Egy örökkévalóságig biztosan nem. A fájdalom is visszatért.

Kinyitotta a szemét. Már nem a fát látta, egy teremben volt. Fehér falakkal körülvéve.

Le akart nézni a testére, de nem tudott.

Ismét az a férfi jelent meg előtte. Ezúttal nem csak a szája mozgott, hallotta is, amit mondott.

- Ne mozogj! – mondta nyugtató hangon. – Nővér! – ordított. – Minden rendben lesz, oké?

- Ki vagy te? – csak suttogásra telt.

- A nevem Peter. M... - a torkán ragadt a szó. – Marjorie párja.

Abban a pillanatban ismét kételkedni kezdett, hogy nem a pokolban kötött-e ki. Már nem csak a teste fájt, hanem a szíve is megszakadt.

Elöntötték az emlékek. Ismét alig látott. A látása nem csak homályos volt, hanem reszketett is. Mintha ráznák az ágyát. Aztán rájött, hogy ő reszket.

- Köszönöm! – ennyi tellett tőle.

Ezúttal orvosért ordított, hiszen a reszketés nem alábbhagyott, hanem még jobban maga alá gyűrte.

Ismét sötétség.

Egy örökkévalóság után már ébren tudott maradni.

Peter még néha meglátogatta.

Néha kérdezi a történtekről. Néha bejönnek hozzá a rendőrök, de olyankor mindig rázkódni kezd a teste.

Egy ideje már nem jöttek.

Eltört a gerince, így ő nem tud menni. Az orvos nem sok esélyt lát a járásra.

Azt mondta nekik, hogy ne erőlködjenek. Gondoskodtak róla, hogy egy életre szóló büntetést szabjanak ki rá.

Megérdemelte. Tönkretette valaki életét. Ezért az övét is tönkretették.

Majdnem tönkretették.

Majdnem.

Az osztálytalálkozóWhere stories live. Discover now