Egy ágyban az ellenséggel

𝓂á𝓈𝑜𝒹𝒾𝓀

Jennifer

fuss, ha tudsz

Soha nem raboltak még el, de mindig úgy gondoltam, hogy egy elrablásnak nyomós oka van. Rosszat tettem, vagy mondtam, vagy olyat láttam, amit nem kellett volna. De az én esetemben szó sem volt ilyesmiről. Én csak haza szerettem volna jutni, hogy aztán lerázhassam végre Simont, és olyat bulizzak, amilyenre az elmúlt időszakban nem igazán volt lehetőségem. Erre itt ülök egy kocsiban, egy zsákkal a fejemen, és csak imádkozhatok, hogy ne öljenek meg, amint a célállomáshoz érünk.

Próbáltam kommunikálni az orosszal, de amióta az utcáról egyenesen a kocsijába rángatott, egy szót sem szólt. Simon természetesen annyira rettegett, hogy a törekvés legkisebb szikrája sem volt meg benne, hogy tegyen az ellen valamit, hogy engem elvigyenek. Ennyit az ígéretéről – amit anyának tett -, miszerint vigyázni fog rám. És ennyit az elméletemről, amit akkor még csak viccnek szántam, de most bekövetkezett. Az orosz pasinak esze ágában sem volt elengedni, fizetni meg aztán pláne nem.

- Figyelj, ha tényleg meg akarsz ölni, akkor előtte lehetne, hogy majd szólsz? Tudod, csak hogy fel tudjak készülni rá, és ne váratlanul érjen. – próbálkoztam tovább, de nem érkezett válasz. Hangtalanul vezetett, és egy percig sem sikerült kizökkentenem a némaságából. – Tudom, hogy érted, amit mondok. Hallottalak beszélni.

- Akkor bizonyára azt is hallottad, hogy velem nem lehet szórakozni. Úgyhogy fogd be! – vakkantotta vissza legnagyobb meglepetésemre. Akkor tűnt csak fel, hogy leállította a kocsit, majd kiszállt. Idegesen forgolódtam ide-oda, mert féltem, ha most ki kell szállnom, akkor akárhova is visz, az lesz életem utolsó útja. Ám nem ez történt. – Gyerünk, szállj ki! – hirtelen lerántotta a fejemről a zsákot, nekem pedig még a szavam is elakadt. Egy akkora épület állt előttem, amiben a lakásom elfért volna vagy tizenhatszor. Ledöbbenve üldögéltem továbbra is a kocsiban, a meglepettségtől megmozdulni sem voltam képes. A házhoz egy hatalmas kocsifelhajtó is tartozott, ahol több autó is parkolt. Mellette egy széles udvar foglalt helyet, a fű olyan tökéletesre volt nyírva, amilyet talán még soha életemben nem láttam. Mégis mi ez? Az elnök eltitkolt luxusapartmanja? – Nem hallottad, amit mondtam? Kifelé!

- Mi ez a hely? – ennyi csúszott ki a számon, mert tényleg el voltam képedve, és tudtam, hogy még nem láttam mindent. Egy pillanatra talán még el is felejtettem, hogy épp akaratom ellenére vagyok itt, de aztán az orosz fickó nagyon gyorsan emlékeztetett rá, amikor a hónom alá nyúlt, és kirángatott a járműből. – Igazán kedves tőled, hogy idehoztál az utolsó óráimra.

- Óráid? Perceid vannak, ha nem fogod be.

- Látom, neked sem tanították meg a jó modort. – jegyeztem meg az orrom alatt, habár nem biztos, hogy jó ötlet volt őt provokálnom. Már csak azért sem, mert nem olyan rég majdnem lelőtte azt a másik fickót a nyílt utcán, úgyhogy benne volt a pakliba, hogyha húzogatom az oroszlán bajszát, akkor előbb utóbb megharap. Úgyhogy a házba vezető utat inkább csendben tettem meg, és amikor a tágas előtérbe értünk, tökéletesen azt kaptam, amire számítottam. Fényes felületek, fekete bútorok, az emeletre pedig egy hosszú lépcsősor vezetett, aminek arannyal szegélyezett korlátja volt.

- Jól van, add a telefonodat! – a lépcső alján az orosz hirtelen megtorpant és szembefordított magával. Meglepetten pislogtam rá.

- Tessék? Miért?

- Mert azt mondtam! – dörrent rám.

- Oké, oké! Ne kapd fel a vizet! – nyúltam a zsebembe, de közben mélyen a szemébe néztem. Pontosan ugyanazt mondtam neki, mint az a férfi az utcán. Persze eszem ágában sem volt lelövetni magam, de éreztetni akartam vele azt is, hogy nem tud megfélemlíteni. A valóság azonban az volt, hogy rettegtem. Eszembe jutott Summer, aki valószínűleg otthon vár, és becsapva érezheti magát, amiért ígéretet tettem neki, de még mindig nem értem haza. Aztán ott van anya. Charlie után nem veszítheti el a másik gyerekét is. Azt hiszem, azt nem bírná már elviselni.