A jég csapdájában

40.- Nosztalgiázás az árvaházban

Az utcákon sétálva, mondanám, hogy körbevett a nosztalgia és összeszorult a torkom, de semmi ilyen nem történt. Az utcát csak egyszer láttam, amikor kilenc évesen idehoztak, de amíg az árvaházban voltam, egyszer sem mehettem ki levegőzni, utána pedig egy lesötétített kocsiban távoztam egészen az özvegyekig.

Mondhatni egy teljesen ismeretlen helyen voltam és az árvaházat is csak az egyik szobának a  falán található kép miatt ismertem fel, mert kívülről nem is láttam. Amúgy simán elsétáltam volna mellette...

-Itt vagyunk- fújtam ki a levegőt, a lehető legjobban elbújva a kabátom mögött.

-Nem mondod?- mutatott az árvaházat jelző táblára, mire az idegességet félretéve elmosolyodtam.

-Jó hatással vagyok rád. Figyelembe se véve a másik lelkiállapotát elsütöd a béna megjegyzéseket- mosolyodtam el, de azért ott volt az árvaház fenyegetése.

-Ez most szarkazmus?- húzta fel a szemöldökét.

-Kivételesen nem vagyok olyan állapotban- sóhajtottam.

-Akkor tényleg nagy a baj- karolt át, majd bíztatón rám mosolyogva, beléptünk az épületbe.

Végül csak körbevett a nosztalgia és összeszorult a torkom, ugyanis az illatok, a másoknak elviselhetetlen hűs levegő és a kopott falak még mindig úgy álltak, mint az én időmben. Minden olyan volt, mint azon a napon, amikor először körbenéztem és semmi váltózás nem volt ahhoz képest, ahogy az utolsó itt töltött perceimben kinézett. Sőt! Még a csend is stimmelt. Kihalt volt az egész...

A halvány fehér szín csak még ridegebbé tette a két emeletes épületet, miközben minden léptünk vízhangzott. Letisztultnak és rendezettnek akarták mutatni a helyet, de a padló recsegett és jó eséllyel egy erősebb lépésnél ketté is tört volna. A falak az én időmnél piszkosabbak voltak és ott díszelegtek a kiírások és idézetek, amiket néhány bátrabb gyerek firkantott fel. Automatikusan oldalra pillantva, ki is szúrtam a ,,menekülj, ha nem akarod, hogy Jéglány hűvösre tegyen" feliratot. A tehetséges művész kapott érte büntetést, de nem volt hajlandó lefesteni az első valaha felkerült feliratot a falról. Utána meg már nem volt lehetősége...

A sarkok pókhálósodtak, ami azért a mi időnkben nem volt, mert akkor mi végeztük a házimunkát. Leginkább a freskósok kaptak büntetést, de takarító hiányában akkor is nekünk kellett volna súrolnunk a recsegő padlót és törölnünk a port, ha mindenki jó lett volna. Kemények voltak velünk, de őszintén senki se lenne rendes az idegen kölykökkel, akiknek a biztonságáért felelőséget vállalnak, míg ők egymásnak okoznak fájdalmat. Megértettem, hogy nem engedékenyek, de tényleg kedvezőbb lett volna ez a békés csend a porba fulladva, amit senki se takarít, mint a hemzsegés és a rettegett megrettent Jéglány fenyegetése...

-Csend van- hallottam meg Steve hangját, ami élesen vízhangzott az épületben.

-Az egész elhagyatottnak tűnik- suttogtam, mert a hely elvette a hangom. Itt még kevesebbet beszéltem, mint bárhol máshol, így a sok emlék elszorította a torkom.

-Induljunk?- kérdezte és már majdnem biccentettem, amikor megpillantottam azt a bizonyos szobát.

-Egy pillanat- tettem a kezem erőtlenül a vállára, majd kábán megindultam a nagyobbak hálószobájának csúfolt rideg és üres terem felé.

Az ajtóig sétálva, szinte láttam Dreikovot, ahogy Natalija kíséretében keresi az igazi Theodorát. Láttam, ahogy befordulnak a sarkon, majd az üres szobát pásztázva, beugrott a rémkép. Egy tíz éves a halott tinik sokasága mögött, üres kézzel, megrettenve. Szembenézett velem a múltam és még mindig nem tudtam volna megbékélni. Védtelen, ártatlan, tudatlan, gyerek. Ezek csak szavak voltak egy olyan tettet takarva, ami vagy huszonhárom gyerek halálát okozta. Ezek csak vállveregetések voltak egy gyilkos életében, aki el se tudna képzelni jó választ.