Trapped in Memories [Friendzone 2.]

1.

Laura

 Tudom, hogy jól döntöttem, de mégis furcsa érzés kerít hatalmába, amikor beszállok a taxiba és elhagyom a repülőteret. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is ez, de valahogy se nem jó, se nem rossz, csak furcsa. Boldog vagyok, amiért megléptem azt, hogy ott hagytam a színházi társulatot New Yorkban és attól meg majd kicsattanok, hogy a családommal lehetek a húgaim születésnapján. Azonban az izgatottságomon felül van valami más is bennem, ami mintha visszahúzna a városba, ahol az utóbbi két évben éltem.

- Minden rendben kisasszony? – néz rám a visszapillantó tükörből a taxisofőr kedvesen. – Még a végén eltöri az ujjait.

Valóban a kezemet tördelem és folyamatosan ropogtatom az ujjaimat.

- Elnézést, csak egy kicsit hosszú napom van – mentegetőzök azonnal.

Az idős sofőrnek csak a szemeit látom a kis, téglalap alakú tükörben, de még így is könnyen észrevehető, hogy mosolyog.

- Nekem nem gond, csak szívesebben viszem az étterembe, mint a kórházba törött ujjakkal.

Elnevetem magam a megjegyzésén, ő pedig mosolyogva közli, hogy néhány percen belül ott vagyunk, úgyhogy elérkezettnek látom az időt arra, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet. Sokáig kicsöng a telefon és már azt hiszem, hogy fel sem fogja venni, amikor végre beleszól.

- Hát élsz? – szól bele Delaney köszönés nélkül.

Tulajdonképpen meg is lepne, ha egyszer „sziával" venné fel a telefont. Az nem rá vallana. Ráadásul a kérdése most jogos, ugyanis szinte teljesen elérhetetlen voltam az utóbbi napokban, mert minden percemet a színházban töltöttem próbákon vagy előadásokon.

- Nem szabadulsz tőlem – vigyorodok el. – Hol vagy most?

- Hogy hogy hol? A húgaid születésnapján az Ivy-ban – jelenti ki Delaney. – Ne mondd, hogy a sok előadástól már azt sem tudod, hogy melyik hónap melyik napja van.

Hallom a hangján, hogy komolyan megrémül, és azt hiszi elfelejtettem ezt a napot. De hogyan is feledkezhettem volna meg róla, amikor az ikerhúgaim sírva könyörögtek nekem a telefonba, hogy jöjjek haza legalább a szülinapjukra, én pedig szintén a sírás küszöbén közöltem velük, hogy nem tudok, mert két előadásom is van a mai napon. Vagyis lett volna. Ha nem mondok fel ma reggel.

- Nyugi, tudom, hogy az étteremben ünnepeltek. De van most valaki a közeledben? – érdeklődök egy kicsit konkrétabban.

- Nem, amikor láttam, hogy te hívsz, kijöttem a mosdóba, mert... – Della kicsit megakad, mintha nem tudná, hogyan fejezze be a mondatot. – Mert nagy volt a hangzavar – fejezi be végül furcsa hangon.

Kicsit összeráncolom a szemöldökömet, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek a mondatnak, mert amikor kinézek az ablakon már látom, hogy befordulunk az Ivy utcájába.

- Oké, szuper. Ne szólj senkinek, csak gyere ki az étterem elé! Egy perc és ott vagyok. Segítened kell cipekedni – hadarom vigyorogva.

A vonal másik végén néhány másodpercig csend honol, gondolom Della próbálja megemészteni azt, amit mondtam.

- Mi van? – kiált fel végül egy kicsit túl hangosan.

Ilyen heves reakcióra azért nem számítottam tőle, de jót szórakozok magamban.

- Fél perc – szólok bele még gyorsan a telefonba és vidáman megszakítom a vonalat, mielőtt még bármit is mondhatna Della.

Gyorsan belebújok a kabátomba és közben észreveszem magamon, hogy bár még mindig valami furcsa érzés motoszkál bennem, mégis nagyon boldog vagyok, amiért néhány percen belül a családommal lehetek. Alig várom, hogy lássam Poppy és Davina arcát, amikor elmondom nekik, hogy nem csak a szülinapjukra jöttem haza, hanem vissza is költözök a városba.