Nope [tsukkiyamakagehina]

32

Yachi Hitoka

Hinata becsukja az ajtót, aztán kis gondolkozás után újra kinyitja, kipillant és inkább csak félig behajtva hagyja. Jobb, ha fél füllel azért figyelünk rá, hogy mi folyik odakint. Ha véletlenül felgyújtják a házat, legalább esélyünk legyen kimenekülni...

- Rakjunk be valami zenét! - huppan le Yamaguchi és közém a földre egy izgatott mosollyal.

Kenma biccent és a telefonja után nyúl.

Csak mi négyen vagyunk a szobában: Hinata, Kenma, Yamaguchi és én. Meg talán pár bogár és pók a polcokon...

Elindul egy zene, amit nem ismerek. Csak halkan, háttérzajként szól, nem is tudom kivenni teljesen a szövegét. Nekem elég szokatlan, nem ilyen stílusú zenéket szoktam hallgatni, de nem rossz... Kifejezetten érdekes.

Bár ha nem tetszene se tenném szóvá.

Igazából most már nem vagyok biztos benne, hogy valójában tetszik-e vagy csak azért gondolom ezt, mert nem én raktam be és másoknak biztos jobb az ízlése mint nekem...

Idegesen mocorogni kezdek. Kenmát nem ismerem annyira. Három mondatnál nem beszéltem még vele többet, mégis rögtön bekapcsolt "megfelelési kényszer"-szerűségem. Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy pont leszarná, ha esetleg nem tetszene nekem a zenéje... Sőt nem is feltétlenül tudná meg, mivel tudomásom szerint nem gondolatolvasó. Nem hiszem, hogy érdekelné, ha görbe háttal ülök, mégis azon veszem észre magam, hogy kihúzom magam és kis nehézségek árán hátra ejtem a görcsösen összehúzott vállaimat. Közelebb húzom magamhoz a lábaimat, nehogy ne férjen el mellettem (a fél méteres távolság ellenére) és a hajamat kiigazítom a fülem mögül, hogy eltakarhassa az arcom egy részét.

A többiek elkezdenek a vacsoráról beszélgetni.

Nem merek beleszólni. Nem hiszem, hogy bármi érdemlegeset tudnék hozzátenni... Nem hiszem, hogy érdekelné őket a véleményem. Ha ideges vagyok, mindig hülyeségeket kezdek beszélni... tök idegesítő még nekem is, nemhogy másoknak.

De ha csak itt ülök egy szó nélkül, az is kellemetlen. Ha nem vagyok része a beszélgetésnek, akkor olyan mintha csak ideültem volna kihallgatni őket. Mint amikor beszélgetsz valakivel és random odatolja az orrát egy ember, hogy ne legyen egyedül. Az mindig olyan kínos. Senki se szereti az ilyen embereket.

De ha belekotyogok az ő beszélgetésükbe...

Azt hiszem legjobb lenne, ha elmennék egy pohár vízért, aztán "elfelejtenék" visszajönni. Őket és magamat is sok mindentől megkímélném vele.

Lepillantok a kezeimre. Szinte maguktól indulnak meg az ujjaim és elkezdem tépkedni a körmöm melletti bőrt. Megkezd, tovább hasít, elszakít. Hallgatom a beszélgetést, hogy ha kérdeznének valamit, tudjak felelni, de valójában az ujjaimra koncentrálok, hogy ne tolakodjak be hozzájuk.

Megkezd, tovább hasít, elszakít. Valahogy ez sose válik monotonná, minden ujj kicsit máshogy áll, egyik apró tépés se sikerül pont ugyanolyanra.

Figyelek rá, hogy még azelőtt tépjem el végleg a bőrt, hogy vérzésig beszakadna. Ez egy kis játék. Milyen mélyre mehetek? Meddig húzhatom, hogy még ne vérezzen? Milyen technika a legalkalmasabb a pontos szakításra, hogy ne tépődjön tovább? Mind-mind olyan dolog, ami egy kis gyakorlással elsajátítható.

Egy kéz jelenik meg a látóteremben.

Meglepetten felpillantok, de automatikusan átveszem a felém nyújtott tárgyat. Nem túl nagy, kényelmesen elfér a tenyeremben. Alapvetően sima felületű, az élei határozottan kirajzolódnak.