Suffer, My Love [Yeonbin ff] (Átírás Alatt)

1. Rész

Choi Soobin vagyok, egy középiskolás tanuló. Éppen a nyári szünet végén váltok iskolát, hiszen az egész család költözik a fővárosba, aminek persze én egyáltalan nem örülök, hátra kell hagynom a barátaim, a rokonaim csak mert a szüleim közös döntés alapján a költözést szavazták meg, ugyan is mindketten munkalehetőséget találtak, mely jobban fizetett a réginél, ezért is döntöttek a költözés mellett. Valamint azt gondolták, hogy majd nekem is jót tesz az új környezet, hátha az kibillent majd a komfort zónámból és egy kicsit meggyógyít majd. Bárcsak így működne, bárcsak az új könyezet gyógyítaná a depressziót, bárcsak az betöltené az űrt a szívemben, amit ő okozott nekem, a sebet amit még két év után sem tudtam helyrehozni, ami sosem fog begyógyulni, ami örökre így marad.

Egy pár problémámon azért segíthet a költözés és az új környezet, de abban egyet kell értenünk... Az én problémámat nem fogja ez teljesen megoldani, ahoz ennél több kell.

Sajnos én már egy elég mély szintre jutottam, hiszen többször is próbáltam kioltani a saját életem és egyik alkalommal sem sikerült eddig, hiszen a szüleim mindig megakadályoztak ebben. Csak ők tartják már bennem a lelket és csais miattuk habozok, ők azok akik mindig eszembe juttatják mik is igazán fontosak, hogy miért érdemes élni.

"Élj azért, hogy találhass magadnak egy másik Hoseok-ot, aki pont ugyan olyan jól bánik veled, mint ő"

Könnyű, azt mondani, hogy találjak valaki mást magamnak, amikor az eszem csakis rajta kattog, minden percben őt akarom és egyszerűen hiányzik melőlem. Próbálok néha nem rá gondolni és igyekezni elfelejteni őt, de ha az ember a számára legfontosabb embert veszíti el az életében akkor bizony nehezen tudja őt csak úgy elfelejteni, csak úgy elengedni.

Mindeni ragaszkodik egy bizonyos személyhez, aki biztonságot nyújt számára, aki vigyáz rá és törődik vele. Aki tudja, hogyan kell kezelnie őt, mit kell tennie, ha az embernek egyszerűen túltengnek bizonyos érzelmei. Egyszerűen jobban kötődünk azokhoz a személyekhez akik minden problémánkat tudják, akikkel egy húron pendülünk, akik igazán megértenek minket.

Nekem ő pontosan ilyen volt, ő biztosított számomra mindent és az életem legnehezebb szakaszaiban is velem volt, akkor, amikor mindenki hátat fordított nekem és amikor senki más sem értett meg, csak őt. És, hogy miket éltünk át együtt... Annyi időm nincs, hogy minden emlékemet el tudjam mesélni róla, hiszen minden egyes pillanatára úgy emlékszem ennek az időszaknak, mintha az tegnap lett volta, de közben az eső találkozásunk óta már hat év telt el. Együtt nőttünk fel, együtt váltunk azzá akik most vagyunk, együtt csináltunk és éltünk meg mindent. Az első szerelmet, az első párkapcsoltai élményünket.

Mindenki tudja, hogy első szerelem a legszebb és a szakítás pedig a legfájdalmasabb, tehát mindenki keresztül megy egy ilyen időszakon, vannak akik könnyen kilábalnak belőle, és vannak akik pedig évekig megragadnak ebben. Én az utóbbiak közé tartozom, de csak azért mert én még nem voltam felkészülve a fiú elvesztésére, hiszen csak egy szempillantás alatt történt az egész, egy másodperc kellet és ő eltünt, örökre. Lehet ha nem érte volna őt ez a szerencsétlenség és csak úgy szakított volna velem ez nem történt volna meg. Ha nem vették volna el tőle az életét lehet, hogy még most is itt lenne mellettem és ha már nem a páromként, de barátomként támogatna.

—Soobin! Soo~ Bin~ hahó! Hallasz?! - hirtelen hangokra lettem figyelmes és azonnal felébredve gondolataim legmélyéből néztem körbe és pillantottam meg gyönyörű anyukám mosolygós arcát magam előtt - jössz vagy nem? Látni akarod az új házunkat vagy itt fogsz várni a végtelenségig a parkolóban, elveszve boldog emlékeid között? - kérdezte ahogy óvatosan a kezébe vette az én jobbomat és nyomott rá egy apró puszit - na, kedves herceg, őfelsége, befáradna az ajtón?