The doctor's angel

Az úgy történt hogy..

23 éves pszichológus vagyok, egy átlagos New York-i lakos a legnagyobb gondal a hátamon. Mindenki szereti az apukáját ugye? Hát, az én esetemben ez egy komplikált dolog...hogy is kezdjem ezt. Na jó. Tudjátok mit? Áttörni a negyedik falat veletek beszélve igazán szórakoztató. Az ágyadban ücsörögsz miközben görgetsz a Wattpadon egy szaftos sztorira várva. Nyugi olvasó. Megkapod amire vágytál. Nevem Hope. Hope Anderson, 19 koromban diplomáztam le a Harvardon, simán ment minden amíg a rendőrség nem kopogott az ajtómon hogy az apukám holtan fekszik a nappali közepén. Azon a napon újra feléledtek az érzelmi szálak vele kapcsolatban, mindig ott volt amikor nem számítottam rá. De, nem volt ott amikor tényleg kellett. Kedves volt de szétszórt, mindent mondó de titokzatos. Itt volt mint árnyék a talpam alatt de nem ismertem őt. Fényes korszakaimban ott állt mellettem, legsötétebb óráimban pedig köddé vált mint egy szellem. Mindig is a belső energiáról zagyvált valamit amit nem értettem soha, mániája volt hogy a holdat bámulta és jegyzetelt. Mosolygott magában ahogyan a füzetei csak teltek és teltek a bölcs megfigyeléseivel. Azt mondta egy nap megértem. Apa olyan volt számomra mint egy hatalmas fa a viharban, az esőt gátolja lombjaival de a villámot már nem. Érdekes tény, én két nagy sebekkel a hátamon születtem ami igazán meglátszik. Az orvosok azt mondták elmúlik egy idő múlva, de nem lett igazuk. Apa mindig úgy nevezett hogy "Angyalom" mert úgy nézett ki a két seb mint ha 'levágták volna az angyal szárnyaimat' mondás szerint. A nevem eredete? Természetes ez is apu műve volt. Anyám próbálta lebeszélni őt, de nagyon ragaszkodott rá. Mivel neki én voltam a csoda ezért Hope lettem, nagyon sötét korszakban volt amikor én nem voltam neki. Erről se beszélt soha, bánom is hogy nem beszéltem vele eleget amíg lehetett volna de a munka elfoglalt. Gondoltam magamban, nyitottam az ajtóm lassan nyikorog az ki is nyílt és beléptem a meglepően meleg házba. Az otthon komfortot ad minden helyzetben, de a fejemben mint ha egy háború zajlana annyira nagy a feszültség, a zaj és a pánik. Bemenet a fürdőszobába lemosni az arcomról minden gondomat mert a kórházban ahol dolgozom interjúm lesz, nem láthatják a megtört oldalam. Belenéztem a tükörbe és még mindig nem azt láttam amit akartam hogy lássanak. "Nem akarok te lenni, nem akarok más lenni, nem akarok ő lenni. Ki akarok lenni ebben a világban ha semmi se fonto?! Szedd össze magadat. Ezt nem szúrhatod el."
Vissza mentem a nappaliba, azt asztalon egy doboz hevert és egy levél. Kibontottam a levelet amin apám elegáns egyben olvasható írása volt, látszott hogy remegett a keze írás közben de még akkor is olvasható volt az üzenet ami így szólt:
"Angyalom, nem tudom mennyi időm van hátra de tudd hogy mindig is szerettelek téged mint méhek a nektárt. Számomra te voltál a második esély az életemben ami felvilágosította a sötét egemet egy viharos éjszakán. Te vagy Számomra a hold ami bevilágít minden zegzugot és az óceán hullámjait ringatja , nekem könnyeket hozol szemembe ami nem is baj. Mert annyira büszke vagyunk rád még ha nem is látod én mindig hittem benned. Sajnálom hogy elkövettem dolgokat amiket nem kellett volna. Meg dolgokat amiket nem tettem. A dobozban egy hold köves nyakláncot találsz, nagyon  vigyázz rá kincsem. Rendben? Bármi is lesz, minden okkal történik. Elég érett vagy hogy megértsd azt hogy én mindent érted tettem angyalom..csak igérd meg nekem hogy követed a helyes utat és arra használod ezt az erőt amire kell. Ne felejtsd, minde az orrod elött van. Fel a fejjel, szálj magasabbra.
-Apa (Christopher Anderson)

A nyakláncot a nyakamba helyeztem, a levelet vissza tettem a dobozba. Vettem egy nagy levegőt és az ajtó felé indultam. Megáltam egy percre és vissza néztem válaszolva:
"Ne aggódj, tudom mit csinálok." Aztán kiléptem az ajtón magabiztosan a célom felé.

(Folytatódik)