Xiao riadtan ül fel. Kissé megszédül a hirtelen mozdulattól, tenyere alatt hideg verejtékkel markolja meg a paplant, megbizonyosodva róla, hogy most már itt van a hálószobában, és vége a rémálomnak, akármilyen valóságosnak tűnt az. Mély levegőket véve igyekszik lenyugtatni magát, kezét mellkasára helyezi, így érzi csak meg igazán, mennyire hevesen dobog a szíve, mintha még mindig ott lenne a csatatéren, kétségbeesetten próbálkozva megnyerni a megnyerhetetlen háborút. Még mindig érzi orrában társai vérének émelyítő szagát, és fülei sípolnak az üvöltéstől és sikolyoktól. Olyan valóságos volt; mintha tényleg átélte volna az előző életében.
Lassan pislogva néz körül a sötét szobában. Csak a redőny résein keresztül szűrődik be némi fény, így alig lát valamit, nem tudja teljesen lenyugtatni magát az ismerős környezet látványával. Csak akkor sóhajt fel egy kicsit nyugodtabban, mikor lepillant maga mellé, és meglátja a békésen alvó Ventit, ahogy a Keroppis párnáját öleli magához szorosan, közben alig hallhatóan szuszog. Annyira bután néz ki - gondolja Xiao, miközben gyengéden elsimítja a fiú arcából hajtincseit. Nem vallaná be neki szemtől szembe, de most nagyon hálás neki. Mintha megmentette volna a rémálomtól, csak annyival, hogy ilyen angyalian pihen mellette, emlékeztetőül, hogy a való életben Xiaonak semmilyen harcot nem kell megvívnia ahhoz, hogy boldog legyen.
A kialvatlan fiú ajkait újabb sóhaj hagyja el, és arcába temetve kezét dörzsöli meg szemeit durván. Még így maradna egy ideig legszívesebben, csak csendben, nehogy felébressze Ventit, de ezzel már elkésett; szeme sarkából mozgolódást vesz észre, majd hamarosan tengerzöld szemek pislognak fel rá Keroppi feje mögül.
– Xiao? Miért vagy ébren ilyen későn?
Venti elfojt egy ásítást ahogy visszafordul az éjjeliszekrényhez, hogy felkapcsolja a kisvillanyt. A hirtelen, erős fény égeti Xiao szemeit, és akaratlanul is összerezzen. Amikor újra kinyitja szemeit, ismét Ventit látja meg, aki érdeklődő tekintettel figyeli őt, a Keroppi plüssel az ölében.
– Rosszat álmodtam – csak hosszú másodpercekkel később jut eszébe, hogy válaszoljon.
– Tényleg nagyon rossz lehetett. Remegsz! – Venti vele ellentétben egyből válaszol, hangjából aggodalom hallatszódik. Kezét Xiao arcára simítja, majd visszafekszik a puha párnákra, Xiao pedig követi a mozdulatát. Engedelmesen dől Venti mellkasára, kicsit kárörvendően figyeli, ahogy Venti arrébb teszi a plüssöt (igazi idiótának érzi magát amiért egy béka plüssre féltékenykedik, de őszintén nagyon örül, hogy most átvehette a helyét), és hagyja, hogy a másik fiú lassú, óvatos mozdulattal simítsa ki összekócolódott tincseit.
– Beszélhetsz róla, vagy mivel nagyon fáradtak vagyunk, maradhatunk mindketten csendben, és hallgathatjuk egymás szívverését. Melyiket választod?
Venti szíve olyan nyugodt tempóban dobog. Xiao inkább nem is mond semmit, csak lehunyja szemeit, és hallgatja az egyenletes ütemeket, figyelve, ahogy saját kegyegője is lassan alkalmazkodik az előbbinél jóval kellemesebb ritmushoz.
– Nem szeretnék róla beszélni, csak hadd maradjak így még egy kicsit, jó? – motyogása alig hallatszódik, hiszen arcát Venti puha pizsifelsőjébe temeti, de Venti érti mit mond, és halk kuncogással válaszol. – Ahogy akarod, kiscsillag, itt maradok amíg el nem alszol, és megvédelek a rémálmoktól.
Természetesen nem tudja betartani ezt az ígéretét. Xiao nem is lepődik meg, mikor már néhány perc múlva a jól ismert halk szuszogást hallja meg, de nem is zavarja igazán. Biztos benne hogy az éjjel további részében már jól fog aludni.
