A biztos pont

48. Fejezet (18+)

Eren:

- Nagyon szereti őket. - Suttogtam a csöndnek, miközben Levit néztem, ahogy a gyerekekkel játszik.

- Nem olyan rég még együtt játszott velük és itt élt közöttük. Jó, hogy újra láthatják őt. - Emiko arcán valódi anyai szeretet látszott.

- Te is örülsz neki, nem csak a kicsik. - Kérdőn nézett rám, majd belekezdett.

- Mikor itt volt nagyon szomorú és gondterhelt volt. Tett egy ígéretet az utolsó napján, miszerint: csak akkor fog visszatérni, ha rájött, mi is az élete értelme. - Gondolkodás nélkül futott nekem egy kisgyerek és hangos puffanással ért földet.

- Jajj kincsem, jól vagy? - Léptem oda hozzá és karjaimba vettem az éppen járni tudó csöppséget.

- Sajhájom! Váj? - Kérdezte pöszén, foghíjasan és szipogva.

- Dehogy fáj, de te nem ütötted meg magad? - Egy aprót bólintott, bár nagyon szégyenlősen.

Lenéztem térdére, amit görcsösen szorongatott, majd kicsit járkálni kezdtem és csitítgattam. A sírása némileg csillapodott, így leültettem a pultra és léptem hátra egy lépést. Továbbra is a térdét figyeltem, ami már lila foltokkal folt tarkítva. Gyorsan elkezdtem keresni valamilyen elsősegély dobozt, de sajnálatomra nem találtam meg, így táskámért nyúltam. Elővettem belőle egy micimackós sebtapaszt és ráragasztottam a bibijére. Persze technikailag nincsen funkciója, de a gyerekeknek jobban esik.

Ismét kezembe vettem a kicsit és még beszélgettem vele egy picit. Énekelni kezdtem neki, mire pár perc múlva, már egyenletesen szuszogott és rám nehezedett. Bevittem abba a szobába ahol az ő neve szerepelt. Lefektettem és visszatértem Emiko mellé.

- Bocsánat, itt vagyok. Hol is tartottunk? - Felém fordult és hatalmas mosollyal a száján ölelt meg, amit hirtelenjében nem tudtam hova tenni.

- Köszönöm... Köszönöm, hogy vagy neki. Most már értem, hogy miért van oda érted. Te voltál az aki hiányzott az életéből. - Sírta el magát a vállamon.

- Ugyan, én is csak egy gyerek vagyok. - Legyintettem, mire eltávolodott tőlem és morcosan nézett.

- Csak? Nézz körül! - Az előttünk lévő hatalmas szobában mindenhol gyerekek voltak. Levi középen feküdt, a többiek pedig körülötte aludtak. - Amíg te egy csöppségnek énekeltél, a többit is elaltattad. Még a legnagyobbat is. - Kacsintott egyet nevetve.

- Dehogy, csak mind fáradtak voltak. - Legyintettem és újra az alvó Levi arcát kémleltem.

- Bárhogy ellenkezel, akkor is egy kincs vagy az én Leviomnak és csodálatos szülök lesztek. - Szemei örömtelien csillogtak és kedvesen mosolygott rám.

Szép lassan elkezdtük felvinni a gyerekeket a szobákba és néma csendben lefektettük őket. Mikor ezzel végeztünk már csak három jómadár maradt a földön, Hana, Haru és Levi. De őket nem tudjuk megemelni. Így Emiko egy-egy takarót retített a nagyokra és Levit rámhagyta. Egy hálás pillantás után mellé lépdeltem és leültem mellé.

- Levi... Levi... Szívem...

- Mhm...

- Késő van már, haza kéne mennünk.

- Hány óra? - Kérdezte még mindig kómásan.

- Nemsokára tizenegy.

Felemelte a fejét és az ölembe hajtotta. Rámnézett, majd megfogta kezemet és magához húzta. Megpuszilta a tenyeremet, amit utána arcán pihentettem. Lágyan simogatni kezdtem és puszit hintettem a homlokára. Néhány percig még maradtunk így, majd feltápászkodott és engem is felhúzott a földről. Elbúcsúztunk Emikotól és útnak indultunk a sötétben.