Egy ágyban az ellenséggel

ö𝓉ö𝒹𝒾𝓀

Jennifer

tudod, milyen a vér íze?

- Egész pontosan hova is mentek? – állt meg Summer a szobám ajtajában, és a falnak dőlve figyelte, ahogy elkészülök. Nem toltam túl, mert semmi kedvem nem volt Simonnak kiöltözni. Már csak azért sem, mert minden egyes vele töltött alkalommal azt éreztem, hogy kezd sok lenni.

Az elrablásom óta egy hónap telt el, és azóta nem hallottam sem Javier Navarroról, sem a bandájáról, és legnagyobb szerencsémre, Leroy Barnes sem kísérelte meg, hogy betuszkoljon az autójába. Viszont Simont le sem tudtam vakarni magamról, szinte minden percben a sarkamban járt, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben velem. Viszont volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben anya keze is elég erősen benne van.

- Felolvasó estre. Nem voltam még hasonlón sem, de azt hallottam izgalmas program. – mosolyogtam a barátnőmre, aki alig bírta visszatartani a nevetést. Igen, és is pontosan tudtam, hogy hangzik ez.

- Hát, te tudod. Mindenesetre főztem kávét, jó? – vigyorodott el gonoszul, mire kibuggyant belőlem a nevetés.

- Ne csináld már! – megfordultam, és nevetve hozzávágtam az egyik blúzomat, de elkapta. – Szólni fogok neki, hogy ez nem működik köztünk. De annyira lelkes, és hiába mondom neki, hogy nem az ő hibája volt, most eléggé hajtja a bűntudat.

- Helyes! Vigyázhatott volna rád jobban is. Milyen férfi az, aki végignézi, hogy elrabolják mellőle a barátnőjét?

- Khm, nem vagyok a barátnője. – fontam karba a kezeimet. A sminkelést befejezettnek ítéltem.

- Attól még végignézte, hogy elvisznek, és meg sem próbálta megakadályozni. Apropó, ő sem látott semmit?

- Halálra volt rémülve, Summer. Ahogy én is. Egyikünk sem azzal volt elfoglalva, hogy arcvizsgálatot tartson. – mondtam.

Gyűlöltem, hogy bele kell néznem a legjobb barátnőm szemébe, és hazudnom kell. Persze a mondat egy része igaznak bizonyult, Simon tényleg nem látta Roman arcát, de az én esetemben ez nem volt igaz. Valahányszor lehunytam a szememet, újra és újra bevillantak az emlékek arról, ahogy a kocsiba tuszkol, majd elvisz abba a gyönyörű házba. Folyamatosan feljött az a beszélgetések Lunával, amikor arcul csapott a felismerés, na meg persze azok a smaragdzöld szemek, amik olyan indulatosan villogtak rám.

- Jó, tudom. Csak szeretném, ha végre elkapná valaki azt a mocskot, aki ezt tette veled. – sütötte le a szemét.

- Tudom. De lehetne, hogy nem beszélünk erről? Simon mindjárt itt lesz értem. – kerültem meg őt, és a nappaliba mentem, hogy összeszedjem a dolgaimat. A táskámat a vállamra vettem, a telefonomat pedig a farzsebembe csúsztattam.

- Gyorshívón vagyok? – jött utánam Summer izgatottan.

- Igen, mint mindig. Te is, és anya is. A zsaruk számát meg tudom. – soroltam el neki a szokásos szöveget, mert az eset óta iszonyatosan féltett, ha kitettem a lábam a házból.

- Akkor nincs más dolgod, csak érezd jól magad. – elém lépett, és hosszan megölelt. – Illetve lassan be is avathatnád a srácot, hogy... tudod.

- Tudom. Beszélni fogok vele. – ígértem meg, mert tényleg érett már ez a beszélgetés Simonnal. Rendes srác volt, de minél többször találkoztunk, annál inkább meghalt köztünk az a kicsi szikra is, ami talán soha nem is volt ott. – De kíméletes szeretnék lenni, nem akarom megbántani. Anya és Andrea jó barátok, tudod, hogy ez nem egyszerű.